Részletek a korai szépprózákból

Berkovits György: Nem sírunk, nem nevetünk (novellák)

Berkovits György: Nem sírunk, nem nevetünk (novellák)

A „Burkai Mátyás nevezetes napjá”-ból:  

„S akkor a szívem elkezdte döngetni a mellkasomat, szerencsére csak belülről, bár minduntalan kívülre akart ugrani, hogy ott is döngethesse, de ezt megakadályoztam erős egyéniségemmel, miközben arra is gondoltam, hogy talán az éjjel, amikor olyan édesdeden alszik a Matyi, kicserélték a szívét a rosszakarói, eddig az igazi Burkai-szív nem rosszalkodott, hanem szolgálta Burkai ép lelkét, mert bizony ám, van lélek is, ha nem lenne, akkor az ember nem félne semmitől, például az infarktustól sem, ezért az a véleményem, hogy infarktus nincs, csak a tőle való félelem van, emiatt remeg az ember keze és zúg a füle, aztán már csak azt figyeljük, mikor jön a hányinger, mindezt persze nem a szív okozza, hanem a lélek, ezért kell a lelket erősíteni, s akkor a szív is erős, egészséges marad még május elsejének napján is.”

A „Lopott-e libamájat Rásó Zoltán?”-ból:  

„– Önnek módjában lesz az elsőfokú hatóságnál… szóval behívatják, és a szabálysértési tárgyalás során önnek módjában lesz szembesülni… s egy erre illetékes személy dönt az ön további sorsáról. – A további sorsomról? – Igen, a további sorsáról… a lopásról… – No, de én nem loptam, aztán sértegettek, a panaszkönyvet nem adták ide… – Kérem, ebben önnek tökéletesen igaza van, nem tagadhatják meg a panaszkönyv kiadását és a megfelelő hangnem használatát, ha egy az egyben bizonyított a cselekmény, akkor sem… – Halló, milyen cselekmény? – Hát, a lopás… – De én nem loptam… – Halló, halló, erre van a hatóság, hogy ezt kiderítse…”

A „Háttérben, lelki Krisztus-Jancsi”-ból:

„…Ugye itt vannak ezek a formatervezett ürgék meg csajok, de mindenhol, mondta Zsigmond, és egyre szaporodnak, mondtam én, bammög örezsem, mondta Zsigmond, ugye itt van ez az úgynevezett technikai haladás, meg az úgynevezett gazdasági növekedés a formatervezettek számára, akik mindig a legújabb módi szerint vannak formatervezve, ők a behódolók, mondta Zsigmond, , nézzél szét, itt például Zamárdiban, hát igen, azok a régi szép nyarak Zamárdiban, gondoltam én, amikor megvettük a két liter Unicumot és a tíz üveg Balatoni Világost, és azzal el voltunk legalább egy napig szépen, otthonosan a teraszon, nem csináltunk mi semmit, csak kifelé néztünk a töltésre, ott jöttek-mentek a vonatok, tehát kiültünk a teraszra egészen korán reggel, úgy tizenegy tájban, ugye a gyerekeinket nyaraltattuk családapák lévén,  persze nők, feleségek nélkül, a gyerekek már hajnali hatkor kiosontak az udvarra,  Kiseszter és Dániel, bizony, nehogy zavarjanak bennünket reggeli álmunkban, aztán felöltöztek, elmentek a boltba kenyérért, megcsinálták maguknak a kakaót, a lekváros kenyeret, megreggeliztek és kész, aztán elvoltak az udvaron szépen, na, aztán mi is megreggeliztünk tizenegykor, Unicumot és sört ittunk reggelire, mert az Unicum az gyógyítja a gyomrot, ugye egészségügyi, keresztes ital, a gyomornak az az igazi orvossága? ültünk, néztünk kifelé, sütött a nap, akkor leköltöztünk egy lombos fa alá, az árnyékba, hogy a természetben legyünk, igen, hát ezek a formatervezett emberkék, ezek vannak itten nálunk, a rétegstruktúra hierarchiájának élén meg a televízióban, úgy vannak formatervezve mintha alkotók lennének, bammög örezsem, mondta Zsigmond, alkotó emberek, külsőleg, csakhogy ott van a bibi, hogy az alkotói életforma alapja a bensőségesség, az őszinteség, a kitárulkozás, a tehetség meg a tudás, és ezt ugye nem lehet formatervezni, de nem ám, mondtam én, szóval azok nagyon komoly beszélgetések voltak, igazak és férfiasak, cenzúrától és öncenzúrától mentesek;…”

Berkovits György: A barátom regénye (regény)

Berkovits György: A barátom regénye (regény)

„… Tamás, …. a barátom, huszonhét éves, nőtlen, ’mert sok baj van a nőkkel, Győző, öregfej’, szokta mondogatni nekem, ha idétlenkedik, és sokszor idétlenkedik, 1969. október elején, egy kora reggel, félálmában, mintha – mintha, tehát nem biztos – ilyesmit motyogott volna: ’…most, most azonnal felhívni… Esztert… és elmondani neki… amit még soha senkinek…’. Így, ilyen szenvelgően kezdődött az az októberi napja. A barátom mentségére, csupán félálmában kezdődött így, és állítólag – tehát csak állítólag.

(…)

A spájzot a márkás nők körül nyüzsgő Jegesi (Ládás) Attila foglalta el először, egy eléggé gyanús hölgyeménnyel, lihegésszerű, rekedtes hangokat produkáltak, s levertek a polcokról néhány lekvárt és befőttet, így aztán a hölgyemény egész éjjel lekváros és befőttes popóját fájlalta, mivelhogy beléhatoltak volna az üvegszilánkok. A spájzban ütötte fel a tanyáját az elvetélt szobrásznövendék Baglyas Jánosból, az éterien sznob filmfőiskolás Völgyesi Bertalanból és a segédmunkás, igen agresszív novellista Kokasi Bélából álló banda, arra hivatkozva, hogy őket egy filmforgatókönyv gondolata foglalkoztatja…

(…)

- Levágathatnád már a hajadat, Tomikám… egy komoly újságíróhoz nem illik ilyen ápolatlan haj… nézd meg a tévében, hogy… mennyire örülhetnek azok az anyák, akik láthatják a fiaikat a képernyőn… - Eszem ágában sincs megnézni a tévében… anyuka…  – Anyád csak jót akar neked… legalább rá hallgatnál… ha már az apádra… - Ugyan Menyhértkém… hagyd már Tomit… - Csak azt kapja a lányom a fiától… a drágalátos unokámtól, amiben engem részesített egész életében. – Jaj, Mama… ne kezdje már megint…

(…)

… a maga igazát szenvedélyesen és elfogultan védő szociológussal, Homolya Józseffel vitatkoztunk egész hajnalig, rojtosra beszéltük a szánkat. Homolya szerint a kommunisták, az igaziak, ha volnának ilyenek, akkor szellemi közösséget alkotnának magától értetődően, szinte akaratuktól függetlenül, korunk nagy gondolkodóival és történelmi méretezésű társadalmi mozgalmaival,  a valódi kommunistasággal, ha létezne ilyen, együtt járna a szüntelen újat teremtés, a felfelé törekvés, a végtelenbe tekintés igényessége, a minőség és a demokratizmus, a forradalmiság és a türelem harmóniája meg tudomány egzakt szigorúságának és az érzelem szép játékosságának egysége. 

(…)

S miután Jobby kijött a börtönből, senki sem ismert rá, akkorát változott, a szerkesztőségben mindenki megkedvelte, ellensége egy szem sem akadt, szívélyesen, jóindulatúan viszonyult mindenkihez, vitázni senki soha nem hallotta, nagyon a javára szólt, hogy lehetett ugratni a például a nőkkel, a fekete hölgyekkel, azok aztán lázba tudták hozni, hát volt mit bepótolni, ugye… elégettnek tűnt tördelőszerkesztői beosztásával, annak ellenére, hogy sokat kellett éjszakáznia.

Jobby Kálmán éjszakánként, amikor munkáját befejezte, mint akinek hiányzik egy kereke vagy eggyel több van, magában kezdett beszélni, most benyitunk az olvasószerkesztő elhagyatott, sötét szobájába, motyogta, és benyitott. Felgyújtjuk a villanyt, és felgyújtotta. Körülnézünk, nincs-e valaki a szobában, és megvizsgálta, lehajolt, benézett az íróasztal alá, betekintett a papírneműket és irodaeszközöket tároló szekrénybe, oké, oké, jegyezte meg, tiszta a terep. Na, akkor nézzük át a kéziratocskákat, és átnézte, turkálni kezdett az olvasószerkesztő asztalán halmozódó, elfogadott, kijavított kéziratok között. keresgélünk, keresgélünk, és keresgélt. Nézegette az írásokat, nézegetünk, beleolvasott némelyikbe, főleg olyan kéziratokra figyelt fel, amelyekben rengeteg javítást látott. Kiemeljük, kiemeljük ezeket a gyanúsakat, és kiemelte a nagyon átírt kéziratokat… többnyire a barátom írásait… Na most szépen átvisszük ezeket a kéziratokat annak a szőke, kis ütközőkkel ellátott, fonnyadó arcú, fúj, fúj, éjszakás gépírónőnek, és átvitte…   na most ügyesen beadjuk ennek … hogy csak az eredeti szöveget gépelje… és beadta neki… egy-egy borítékba helyezzük… Mindegyikhez rövid kísérő levelet írunk, és megírta… Majd holnap feladjuk őket, feladjuk…

(…)

Megérkeztek annak a ronda lakótelepi háznak a hetedik emeletére, ahol Veéd Györgyiék laktak. De nem a lakásba, hanem egyenesen a szárítóba tartottak. Ahol előre elkészítette a terepet az asszony. Leterített két vastag pokrócot betonra, rá lepedőt. Mert sokszor megtörtént, hogy a szárítóban kellett pásztorórázniuk. Mivel más lehetőség nem adódott. Például kényelmetlennek tartották a barátom kocsiját. Amely ugye egy 500-as kis tragacs lévén igen faramuci pozitúrákra kényszerítette őket a hátsó ülésen. Meg aztán az ablakokat is fel kellett húzni. Mert valaki szemétségből megzavarhatta volna őket. Képes lett volna benyúlni a nyitott ablakon. S a többi. Csaknem megfulladtak a kocsi kis légterében. A szárítóban csak egy fal választotta el őket s férjtől és a gyerekektől.

(…)

Csak ment, ment, ment. Teljesen kimerült. Nem a járástól. A saját magában lévő kilátástalanságtól.”

Berkovits György: Életvesztesek (regény)

Berkovits György: Életvesztesek (regény)

„…Mintha ki akarnál lendülni rendezésed gondolatvilágából, beszélgetéseket folytatsz, gyönyörűeket különben, utána mégis űr támad szívedben. Letörölhetetlen mosolyokat vagy sírásokat varázsolnak pofádra az álmok. Ha az életedet hiábavalónak érzed is néha, nincs mit tenni, vállalni kell. Lehet, hogy a másoké jobb vagy rosszabb, de a tiéd mégiscsak  megkülönböztethetően a tiéd.  Annyira, hogy hamar  beszarnak egyesek, ha arra kerül a sor, hogy téged használjanak tükörnek a maguk szemlélése okán…

 … Megjósolod, hogy Gyártás radikálisan (felforgatóan) pusztít mindent maga körül. Elmagányosodik, napokig ki sem mozdul otthonról. Egy falat húz maga köré, ahová be van zárva. Úgy viselkedik, akár egy medve, morcos visszavonultságban, pikánsan (ingerlően) megválogatva, kivel álljon szóba. Nevetni nem lehet látni, annál inkább utálkozni, vagy persziflálni (kigúnyolni) azt, ami jön éppen. A látszat az, hogy gyakorlatisan, kiegyensúlyozottan él. ezt a látszatot Gergőnek köszönheti, akit fel kell nevelnie. Gergőben téged lát, a te vonásaidat, a te mozdulataidat. Nem fogadnak be ők ketten senkit harmadiknak. Gyárfás fél a jövőtől, a magánytól, tudja, hogy magányra van kárhoztatva. Tisztában van vele, hogy nélküled ő más emberré válik, és nem akar az a más ember lenni. Persze sajnálja is magát, hogy nem sikerül úgymond az élete. Ugyanakkor szégyenkezik is azért mert hogy még mindig él. Nagyon jó önvédelmi rendszert alakít ki azonban, hogy túlélje saját magát. Azt is szégyelli, hogy  megtisztuláson megy át, mert még ezt is neked, illetve halálodnak köszönheti…”

Berkovits György: Halálkísértő (regény)

Berkovits György: Halálkísértő (regény)

„… Persze emlékeztetni akarják a piros színnel régi meggyőződésére, felkorbácsolni bűntudatát, tehát ismerik a legérzékenyebb pontjait is.

Ha a piros kocsikat megpillantotta, akkor mintha megszorult volna a szívében néhány csepp vér.

Egyre többször jutott eszébe, hogy az apját is biztosan üldözték.

Milyen furcsa, az apjával kapcsolatban sohasem érzett mást, csak rejtélyeket.

Már teljesen áthatotta a kivert kutyák hangulatát árasztó ősz, amikor azt is észrevette, hogy sárga színű autókkal követik.

Mit akarnak vajon üzenni neki ezzel a színnel?...

… Furcsállta,  hogy megszerette az ideggyógyintézetet, ahol még az az átható szag is örömmel töltötte el, ahol otthon érezte magát, ahol meggyógyították, ismét feltöltötték érzelmekkel, szeretettel, bizalommal, mindennel, ami az élethez szükséges.

Most erről a szigetről vissza kell térnie a valóságba.

A valóság és azok a szemek, azok a táskás, árnyékos, kivörösödött, fáradt szemek, egyedül ezek riasztották,. a szemek, amelyektől megszabadulhat, és a valóság, amely várja, semmi mástól nem félt, csak ezektől, de legfőképpen a valóságtól.”

Berkivits György: Virágh Hanga legendát ír (regény)

Berkivits György: Virágh Hanga legendát ír (regény)

Mottó: „’Keresem, aki reggel a fény nyomába ered.’  V. H.”

„Furcsa fény terjengett, leírni nem tudom, nincsenek rá szavak, még sohasem láttam ilyen fényt, ilyen színtelen színest, ilyen fénytelen fényest, minta más napból származott volna, nem miénkből, mintha elmosta volna az emberek, a házak, a kocsik körvonalát az utcán.

Azt hiszem koratavaszba fordultunk, már tavaszias könnyedséggel öltöztem, át is járt a még hűvös levegő.

Déltájt történt, a Rákóczi út tömegfolyamából szakítottam ki magam, hogy beforduljak a Klauzál utcába, hazafelé. Akkor vettem észre a lányt, abban a fényben, aki bámult, látszott, nem akar hinni a szemének. (…) Mintha tükörből nézett volna vissza rám az a lány. Megborzongtam.

(…)

A telihold a mi bérházunk felett, észreveszem egyszer egy alkonyatban, feltűnően narancssárga, sőt narancssárgára festi házunkat is, a keskeny, aszfaltszürke Klauzál utca egyik jellegzetes, a Dohány utca sarkán álló épületét, kívül, belül. És fel kell fedeznem, mintha harangszó helyett jelezné a halált. Ilyenkor valóban meghal valaki valamelyik lakásbab, idő előtt, furcsa körülmények között. Hogy aztán van-e összefüggés tényleg a házunkbeli sűrű és meglepő halálozás, meg az élénk narancssárga telihold között, fölöttébb érzékeny kérdés.

Minden esetre, mikor meghal a Saci, az egyi és a másik Tóbiás ikernéni, Tibi bácsi,  Fürstner néni, Lőrinc úr, Katonáné, éppen feljön az a telihold narancssárgán.

(…)

Érdekes felhőket vettem észre mostanában, hajnalonként az ágyunkból ölelkezve Gyulával, éppen mindig telihold idején, a besőtétítletlen ablakon át.

Az a fény félelmetessé varázsolta szobánkat azon a hajnalon, amikor először csörrent meg a telefon ilyenkor, a tárgyak körvonalait úgy rajzolta ki a homályból, mintha nem maguk a tárgyak, hanem csak lenyomataik volnának jelen, tulajdonképpen mintha sokkal több lett volna a fény, mint máskor, mintha sokkal erősebb, sokkal hatásosabb, sokkal hivalkodóbb, sokkal fényesebb, sokkal csillogóbb lett volna, s mintha kutatott volna a szobában, észrevettem, mintha kinyitotta volna a sötétbarna kétajtós szekrényt, matatva a ruhák között, mintha a sötétbarna íróasztalon pásztázott volna, könyveke, jegyzeteken kéziratokon, az írógépen, hogy aztán a keretnélküli tükörre essen és onnan visszaverődve gonoszul elvakítson….

Felhangzott a telefen, nem szoktak hozzánk telefonálni ilyenkor, mégsem ért váratlanul, egy idő után minden hajnalban erre készültem. …

A vonalban egy fiatal női hang, mintha magamat hallottam volna, Magyar Eszterként mutatkozott be, és kérdőre vont, miért bújtam én az ő bőrébe, legyek szíves, áruljam el.

(…)

’Drága kedves Kislányom!

                                                                              Április első hetében.

Láthatod, bizony nagybetűvel szólítlak, mert nekem Te, még egy-két lélek mellett, az életet jelented, és az életünk, figyelmeztetlek, összetartozik, és az élet (Élet) nagybetűs.

Úgynevezett film-játékoddal egy sziklát görgetsz rám.

Olvass inkább humanista műveket.

Utazz távoli tájakra, például a Kaukázusba, adok pénzt.

Sportolj, ahogy gyerekkorodban.

Még az is jobb volna, ha ellenforradalomra buzdítanál.

Film-játékod az olcsó legendák egyike, amivel táplálod magad. És a címe A gödörásó lány, brrr. Semmisítsd meg.

(…)

Már egy idő óta egyértelműen kiderül viselkedésedből, nem tartasz apádnak, ahogy írod legutóbbi leveledben, ’üres tekintetű’ apád és ’nyárspolgári anyagias’ új felesége társaságát el nem viseled. Infantilis magabiztossággal nyilatkozol…’

(…)

Anya nem változik, megbocsát apának, szelíd és szeretetreméltó vele is, mikor nagy néha beszélnek telefonon, ha nem én veszem fel a kagylót. Nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg gúnyos komolytalansággal, holott komolyan gondolom, pontosan olyan szeretnék lenni, mint anya, de ez nekem nem megy.

(…)

A szépre vágyódom, tényleg, akármilyen nevetségesen hangzik is, szeretném, ha a szép leteperne és magáévá tenne. Számomra a filmelmélet a szépség tudománya, magyarázom is átszellemülten az egyetemen, nagy előadótermekben, kis szemináriumi szobákban, hogy a széptől elvarázsolódunk, repülünk tőle, járásunk megbicsaklik, elszédülünk, a földön mennyországot látunk, új világ születik bennünk, egy olyan világ, amely páncélként véd a csúnyától, az undorítóságoktól. A hallgatók furcsállkodnak hevületemen.

(…)

A féltékenység is kaland, annak bizonyos formája, és ráébredek ellenállhatatlan vágyamra, tegyem féltékennyé tegyem Gyulát, éppen mikor a Luxembourg-kertben sétálunk. Engem Párizs, úgynevezett első nyugati utam, mellesleg kalandra buzdít. Ráadásul felingerel a séta abban a banális franciakertben, ahol azt a rengeteg fát, bokrot és tarka virágot a mértani rend versailles-i nyesett stílusába kényszerítik. (…)

Jobb kezével átkarolja a vállam Gyula, ez a szokása, ha andalgunk, és imádom ezt a szokását máskor, most azonban berzenkedem ellene. (…)

Megérzem, figyel valaki, odanézek, egy hippi srác. (…) Rám mosolyog, hát elmosolyodom én is. Int, visszaintek. habozás nélkül megindul a kert legközelebbi kijárata felé, hátranéz, követem-e. (…)

A kaland közepébe vágyok, futok el Gyulától…

(…)

Abban az időben, egyáltalán nem mindig a hátam mögött, hanem sokszor a szemem láttára, de már jóval előbb is sorra halnak meg a járókelők, látszólag oktalanul Budapest utcáin, terein, a Duna mindkét partján, Budán és Pesten.

(…)

…és számolok, számolgatok mindent, az ilyen számolgatás mértékegysége én vagyok, egy virághhanga.

(…)

Jelen korszakunk bizonyos utódaiban, akik megtagadják az anyai ruházat viselését és lenézik megvetően az apai barna kalapot, azokban eluralkodhat a tehetetlenséggel elegyes félkegyelem és az egyensúlytalanság.”

(…)