Berkovits György: Magyar látvány (esszék)

RÖPIRAT A 89-90-ES VÁlTOZÁSOK UTÁNI POLITIKAI SZELLEMRŐL

„A megtévesztés tragikomédiájáról”alcím alatt szereplő szövegéből:

„Komédia játszódik, de  tragédiát  látunk. Tragikomédiát, egészen pontosan.

Hát nem tragikomédia, hogy azok győztek, az utókommunista-szocialisták a  második, szabad választásokon, akik vagy elődeik a kommunista diktatúra bűnös és bűnöző hatalmát gyakorolták?

Szögezzük le már végre, miszerint a kommunizmus, mint  az emberi gonoszság egyfajta tükre, az ember, az emberiesség csődje, melynek főszereplői, szögezzük le ezt is, a közös nevezőjüket az erkölcsi minimumra csökkentették.  Ezért a sok halott és keserves élet.

Csak úgy eltűrjük, hogy akik az erkölcsi minimumot képviselték, újból győztesként, elegánsan megfeledkezzenek erről?

Ha ezt is eltűrjük, akkor bele is fulladhatunk a megtévesztés áradatába, s ha szeretnénk megmenekülni ettől, nekünk is megtévesztéshez kell folyamodnunk, önvédelemből, tulajdonképpen hazudnunk. Folyamodunk is a megtévesztéshez, hazudunk is, és elnézően mosolygunk Augustinus több évszázaddal ezelőtt tett kijelentésén, amely úgy szól: „akkor sem hazudnék szándékosan, ha ezzel az egész világ minden lelkét megmenteném”. Ki vall manapság ilyesmit, ki merne ilyesmit vallani? Azt  nem evilági emberként tartanák számon.

A valóság, meg az igazság elfojtása, kitagadása, meghamisítása, ez a megtévesztés, úgy körülbelül és leszűkítve.

Ha ők még mindig mernek, akkor nekem is mernem kell.

(…)”                     

„A söpredékvezér dicsőségéről” alcímet viselő szövegből:

„(…)

Szemünk előtt játszódik le, hogyan lehetséges a lehetetlen, hogyan válik természetessé a természetellenes, hogyan lesz képes a képtelen, egyáltalán a képtelenség hogyan válhat  a mindennapok vezérlő elvévé, rámutatva egy bizonyos szörnyű változásra. A társadalmi tér átalakult és leegyszerűsödött egy laboratórium terévé, ráadásul egy életidegen, művi térré, ahol a vezér az úr, és ahol a szereplőknek, mindennapjaikat tekintve, és természetes körülmények között, a vezér által felmerülő kérdésekkel kell foglalkozniuk, vagyis gondolkodniuk kell olyasmiken, melyeken sohasem gondolkodnának, sőt érezniük kell soha nem érezhető dolgokat, ráadásul el kell fogadniuk, és az élet vezérfonalául, a vezér fogalmait, miközben mélységesen meg kell vetniük azt a gondolkodást, azt a fajtát, amely nem a vezér sajátja. Ebben a laboratóriumban a hatalmi nézet és érdek az úr, és képviselői, a hatalmi eszmegyártók és kiszolgálóik uralkodnak, akik minden tevékenységnek és gondolatnak és érzésnek a vezér hatalmához való kapcsolásán munkálkodnak, legyen szó akár a mindennapok gyakorlatias dolgairól is; talán most túlzok, de tartom magam ahhoz, hogy hát igen, igen, ha még nem is történt meg teljesen, de meg fog történni, ha továbbra is a vezér győz, hogy a mindennapok gyakorlata, egyszerű gyakorlata sem lehet mentes a hatalomhoz való viszonytól. Az ilyen hatalmi nézet és a kötelezően belé vetett úgynevezett hit, sőt vakhit, meg az ebbe való rögzültség az, ami bekebelezi az életünket és kizárólagosan kebelezi be. Az ilyen hatalom nézetrendszere két elméleti egyúttal gyakorlati kérdés körül forog, és a mindennapok is e körül forognak, a bűnösség és a megtorlás körül. Bárki lehet bűnös, aki nem igazodik, erre épül a bűn konkrét kimódolása, vagyis elkövetésének kitalálása, amely feladatot erre létrehozott szervezetek végzik. A szervezetek emberei kényesek arra, hogy úgymond bűnfeltáró tevékenységük az ésszerűségre és az ok-okozat láncolatára alapozódjon. A kiindulópont azonban önkényes, illetve hazug, nem is lehet más, hiszen a bűnöst kijelölik, a bűnt kiötlik, mint ahogy a bűnfeltárás folyamatát is. Így lesz az ésszerűből ésszerűtlen, az ok-okozatból meg okozat-ok. Ünnepelni kell ártatlanok bűnössé nyilvánítását, ünnepelni egy hatalom nézetében fogant és képviselői által végrehajtott céltalan bűnüldözést, pontosabban megbélyegzést, egészen pontosan karaktergyilkosságot, ami félig-meddig emberirtás, ünnepelni eme vezér tevékenységének végzetes elfajulását. Aljas és alantas érdekek mozgatta törekvések ezek, és csak a vezér uralkodásának szemétségeihez meg a bosszúállásához van közük.

Észre kellett vennem, ahogy egyre halmozódik körülöttem a gyűlöletbe oltott mindenféle akarat, ezért egyre gyűlölködőbb leszek én is, egyre kérlelhetetlenebb azokkal szemben, akiknek tevékenységét és beszédét utálom.

Mit akar még ez a vezér,  ezek az arcátlan, szégyentelen, kétes alak; hogy lelőjem?! Nem bírom elviselni, bevallom, a vezér egyéniségét. Például nem bírom elviselni, miszerint: a vezér gyakran használ a jelenben jövő időt, mintha már a jelen el is múlt volna, és a jövőben lennénk, amikor még mindig ő uralkodik, persze ebben a jelen-jövőben a vezér akarata nem megtörténik, hanem már megtörtént, már a jövőben is megtörtént, pedig még el sem jött a jövő, tehát akkor is megtörtént, ha még meg sem történt; nem bírom elviselni, mikor hazudik, és mindig hazudik, mert akkor látványosan hadonászik, hogy ne a hazugságára figyeljünk, hanem a hadonászására; nem bírom elviselni, érzelemmentes vagy csináltan érzelmes megnyilvánulásait, és az mindig ilyen, ha nem a legbensőbb érdekeiről van szó, mondjuk ha például kijelenti, a népakarat az elsődleges, és ez úgy hangzik tőle, mintha kérne egy kis cukrot; nem bírom elviselni, ha a mimikája nem passzol ahhoz, amit mond, de árulkodó, el akarja titkolni és el is titkolja, arcrángásai erre mutatnak, mit forral a kulisszák mögött, mit nem akar az orrunkra kötni; nem bírom elviselni ahogy vigyorog, és sűrűn megteszi, akkor biztosra mehetünk, hogy éppen átver bennünket; nem bírom elviselni, ha tudtunkra adja, hogy mindig győz, olyan fordulatok kíséretében, mint  nem engedtem már megint eltiporni országunkat, kiprovokálták belőlem, viszket a tenyerem, kénytelenek voltak most is igazat adni nekem; nem bírom elviselni, mikor valami kényes dologról kéne beszélnie, és akkor inkább azt nyilatkozza, hogy nincs tudomása róla, sok dolga volt, mind szorgos; nem bírom elviselni, ha mesél, mert meséinek központi szereplője saját maga mesebeli alakja, mint a legkisebb királyfi.

Felmerült, meg is írták, hogy a vezér pszichopata, el is van terjedve, hogy évek óta kezelik Ausztriában, és csak azért írom le ezt, mert egyre inkább suttogják, elég régóta és mind gyakrabban, de úgy látszik a közvéleményt ez sem érdekli, meg az sem, hogy egy beteg embert választottak meg.

És mindezt tűrjük, tulajdonképpen megkínzottként tűrjük. Ide kívánkozik, bár a hajánál előráncigáltnak tűnhet, hogy Schopenhauer leírta,  miszerint a "megkínzottaknak rá kellene ébrednie, hogy...  amit a világon elkövetnek, abból az akaratból ered, amely az ő lényét is alkotja". Szép, csak kissé túl spekulatív.

(…)”

Ha  én  bohóc  lehetnék

„Megvallom a kezdetektől félek, minden új kezdet keserű nekem, ilyenkor megpróbáltatást, elbizonytalanodást élek át, még akkor is, ha jobbnak vélem ezt az újat, mint azt a régit, amelyben előzőleg elmerültem.

Akkor ott, egy keskeny utca sarkán, a budapesti belvárosban kezdődött nálam valami más, a Károlyi-kert egyik sarkán, ott, ahol csak balra kanyarodhatok nagy ívben, viszont egy teherkocsi kiálló fara eltorlaszolta a lehetőséget, de talán egy személyautónyi helyet azért hagyott. A kocsik feltorlódnak, sorakoznak tehetetlenül egymás után, állnak, gazdáik kiugrálnak, dühöngenek. A teherautóról egykedvűen rakodnak, a sarki boltba hoztak árút, abszolút nem érdekli őket, hogy megbénították a forgalmat.

Már megint az övön alulival találkozom, és egyre sűrűbben, az övön alulival, ez most kicsi övön aluli, de mindegy az, kicsi vagy nagy. Azok kultiválják, akik minden áron, az eszközökben nem válogatva előnyhöz akarnak jutni, kivételezett helyet, helyzetet kivívni maguknak, az idők szava szerint. Akit bőszít és tenni akar ellene, az magára marad, mintha az övön aluli tabu volna. Különben persze tabunak kéne lennie, és elsősorban a megvalósítását kéne tabuként kezelni. Mindenképpen  szükségeltetne hozzá egy jó adag hősiesség, hősietlen hősiesség. Azonban, hogy, ellentétként, az övön felüli tényleg felülkerekedjék, és éppen nálunk, valóban  heroizmus szükségeltetne, ha csak hétköznapi  vagyis  hősietlen értelemben is.

Lassan araszolunk előre, lassan, és mikor, tengernyi idő után, magam következem a befordulásban, manővereznem kell előre, hátra ott azon a sarkon, ügyesen kell beirányoznom a kocsit, hogy sikerüljön. Hol a határ, mérgelődöm, határt kéne szabni, dohogok. Holott én is szeretnék áthatolni a határokon, ha érdekem úgy kívánja, megvallom, de rendszerint visszatart valami, valami megnevezhetetlen, nem tudom micsoda, valami érzés, valami belátás, talán az, hogy vannak határok, ilyen egyszerű, ezért szoktam határt szabni magamnak.

Egyre dühödtebben manőverezek, pedig biztatom magam könnyedébben, a belső feszültség kiiktatásával, hátha úgy jobban menne, hiába, feldúltan kapcsolgatom előre, hátra a sebességváltót, megint előre, megint hátra. A rakodómunkás rakodik, nem fütyül sem rám, sem a mögöttem sorakozókra.

Az összetorlódott kocsik között átjárást kereső járókelők magyar voltát rögtön felismerném Bangkokban, Casablancában, Los Angelesben, Nyizsnyij Novgorodban, Párizsban is, mivel a legkisebb ellenállást mutatják, nem éreznek meglepetést, arculcsapást, szokatlant, kényszerítést sem, övön aluliságot meg egyáltalán nem, éppen hogy van valami tompító, enyhítő, amely a fej és a szív csillapítására szolgál,  a tekintetükben, tulajdonképpen lerí róluk, felkészültek  kemény edzésekkel a szabályszegések, a mindenfajta övön aluliság elszenvedésére.

Tanulhatnék ezektől a járókelőktől, nekem is bele kéne simulnom a mezőnybe, nem szabadna bíznom indulataim meggyőző erejében és fölényesség tudatában, nem szükségeltetne elárulni véleményemet heveskedő  ellenérzéseimtől vezéreltetve minduntalan a mi katasztrofális mindennapjainkról, semmi haszna a gyakorlatiatlan idealizmusnak, tudhatnám. Magyarországon csaknem mindenki tudja ezt, tudja, a bajok elkerülésének módja a belenyugvás. Csakhogy én javíthatatlan vagyok, miközben, elárulom,  mentalitásomat végtelenül unom.

Inkább, levezetésképpen, kiáltoznom kéne, ahogy Joyce regényében a Finnegan ébredésében Wellintén: "Brum! Brumm! Kumbrumm!... Underwetter! Gyócs strázsa tenglang!" Meg kell jegyeznem azért, tévedések elkerülése végett, hogy sokkal kedvesebb nekem Joyce-nál, kortársait tekintve, a szintén nagyregény-író Proust és Musil, csak tőlük, mély sajnálatomra, nem tudtam volna ilyesmit idézni, amit ideillőnek tartottam volna, Joyce-tól viszont tudtam.

Ráébredek, magamban beszélek, miközben még mindig manőverezek. Nem is megvetendő, ha az ember önmagával cserél eszmét, így határai mögött maradva saját  eszméi erősítik lelkét, az önirányú empátia meg, mert ez az is,  a saját  élet saját zamatát adja meg. Sajnos, unom az ilyen irányú önellátást is, és unom, hogy ilyesmiket írok.

Feszült vagyok, igen, ha elindulok otthonról valahova, bárhova, akkor ki szokott feszülni ott belül a gyomrom és a szívem között valami, szeretném eloldani magam ettől a valamitől, ettől a kifeszültségtől, de nem sikerül.

Magamban beszélek tehát a kocsiban, miközben manőverezek, és mikor odahajol egy járókelő, egy nő a kocsi ablakához, berikácsolva, "uram, maga barom, hát rámegy a lábamra". Felsóhajtok, micsoda egy nő! Most már végre oké, befordulhatok a teherkocsi faránál centire abba a kis utcába.

A magyar stílus eklektikus, mint annak az utcának, ahová befordultam, a házai. Történelmünk bizonyítja, hogy egyként megtalálható ebben az országban, talán hivalkodóbban, mint máshol, az övön aluli és az övön felüli, de leginkább összeszövődve. Éppen ezért nehéz kiigazodni, mit tartsunk még övön alulinak és már felülinek, szabály nincs, és direkt nincs, ne kössön semmi bennünket. Összeszövődött, legalábbis a magánéletben, az árulás és a  kiállás, a besúgás és az ellenállás, a függőség és a függetlenség, a meggyőződés és a köpönyegforgatás, a barát és az ellenség, a józanság és a kuszáltság, a békéhez ragaszkodás és a csatabárd kiásása, a nyugalom és a nyugtalanság, a kitartás és a türelmetlenség, a reagálásra képtelenség és a túlreagálás, a legkisebb ellenállás és a legnagyobb erőbedobás stb. Erősítik egymást és gyengítik egymást, mindenesetre szétválaszthatatlanok, ezáltal viszonylagossá válnak és zavarba ejtenek.

"Tényként lekotyoghatjuk, hogy az Angyalok délutánonként arra járván azt gondolták, maga Edám sem bűzlött jobban. Pfű."; ahogy Joyce és a magyar fordító írja az előbb említett regényben. Meg kell azért vallanom, hogy Joyce-tól eltérően Proustot és Musilt az éjjeliszekrényemen tartom, bármikor tudom olvasni, és mindkettő többkötetes regényét többször elolvastam, és mindig élvezettel, Joyce híres regényével ellentétben (…)

KORSZAKVÁLTOZÁSOK, ÚJ KEZDETEK  -  EGY ÁBRÁND

„Azt hiszem prédikációnak, amit eleve utálok, lehet felfogni, az alábbi eszmefuttatásokat, nézzék el nekem, hogy beletévedtem és eltévedtem a prédikálásban, nézzék el, legalább önök, kedves olvasók, mert magamnak nehezen tudom elnézni és megbocsátani, mégis megírtam, mert van az úgy, hogy az ember azt írja, amit nem szeretne, engem például a korszakváltozásokról meg az új kezdetekről való gondolkodás, ami roppant izgat,  vitt erre a nem szeretem útra.

 Első prédikáció: A szép, az igaz meg a pénz

Nemrég a párom még munkálkodott az íróasztalánál, ezzel azonban nem törődve, se szó, se beszéd, nyomban előhozakodtam, megzavarva őt a korszakváltozásokkal, új kezdetekkel.

Kijelentettem, hogy csak akkor lehet változás, ha a szörnyűségeket, a világ minden rendű és rangú szörnyűségeit a jövőben másképp fogjuk majd fel, mert mostanság a szörnyűségek, ahogy felfogjuk és értékeljük, már nem is szörnyűségek. Hiszen a szörnyűségeket tapasztalva szenteskedünk, leckéztetünk, lelkizünk, tanulságosdit játszunk, és sekélyes módon, éppen mikor az összes tanulság ízlés dolga lett, és tudjuk, hogy létezik a szenteskedésből és tanulságosdiból levont ízlés, amelynek igen tetszik például a hétköznapi hullahegy. A hatalmi bűntetteket követő lelkizés, leckéztetés, szenteskedés meg a tanulságok levonása már régóta párban jár a hatalmi bűntettel, mert például a szenteskedés semmi más, mint felhívás keringőre. Ezért és a változás érdekében a tanulságosdinak, az undorító lelkizésnek meg a helyes viszonyulás és viselkedés leckefelmondásának kiiktatására kéne törekednünk, mert leszerepeltek, tudniillik minden leszerepelt, ami nem jár tökéletes megtisztulással, mondtam.

Párom bólogatott és megjegyezte, ezt már sokszor elmondtam neki.

Visszavonultam hát és azon töprengtem, hogy tulajdonképpen mit kéne megtisztítani? Hát elsősorban a szellemet, gondoltam. A szellem megújítása manapság elengedhetetlen, mormogtam magamban, általában a szellem, amely szerintem a legnagyobb hatalom, megújításának mindenképpen be kell következnie, különben romba dől a világ. A szellem, tehát tulajdonképpen a szép és az igaz lovagjainak volna szükséges összefogni, merült fel bennem, egy új eszmény megteremtése és gyakorlati meghonosítása érdekében, vagyis meg kéne valósítani a lélek függetlenségét, a szabadságjogok velünk születettségének és az igazságosság tiszteletének mindenek felett elismertetését, meg a másik iránti kiállás erkölcsét, amely megalapozhatna egy új szellemi érzületet. Ehhez, vagyis hogy az élet szerves elemévé varázsolhassuk a legjobb, legigazabb, legszebb tulajdonságokat, létrehozandó volna egy nemzetközi szellemi egyesület, vélekedtem, amely a szellem lovagjait tömörítené, hogy, mint szervező központból, irányítsanak.

Mikor eddig jutottam, lelombozódtam, mert ugyan gyönyörű szép eme gondolatfutam, gyönyörű, csak baromság, mert mióta a világ világ ilyesmit vagy hasonlót követelnek a szellem és tényleg a szellem lovagjai, gondoltam, ám követeléseikből soha nem lett semmi, és nem is lesz soha, gondoltam ezt is, mert hogyan is lehetne megteremteni eszmények, érzületek szellemi központját. Nem is beszélve arról, hogy a szellem lovagjai tényleg oly annyira lovagok volnának?

De azért nem adtam fel, és aztán azon morfondíroztam, hogy ha korszakváltozást akarunk, akkor, át kellene itatni a mindennapokat a megtisztulást beteljesítő, egyedül beteljesítő szellemmel, vagyis művészettel és tudománnyal, minden létező és komolyan vehető művészettel és tudománnyal, mivel az, bár szintén megítélhető ízlés alapján, és szintén mutatkozhat a gyilkolásra való biztatás köntösében, de ha be akarná tölteni igazi és eredeti hivatását, mindenképpen megtisztulást hozna el. A mindennapokat átitatva a művészettel, irodalommal, filozófiával, a társadalomról szóló tudományos tudással, a szörnyűségeket is megtisztulásként élhetnénk át, megtörve ama viszonyulást, amely nélkülözné a továbbiakban a közönséges, undorító megrendülést, és a manapság érvényesülő olyan  megtisztulást, amely  megcsúfolja a megtisztulást. Ha a művészeti szép meg a tudományos igaz szempontjai érvényesülnének, akkor a szörnyűségek közepette is a szép meg az igaz volna a viszonyítás. Ám hatalom nélkül semminek, senkinek sincs esélye, gondoltam, a szépnek meg az igaznak sem, hatalmat kell tehát adnunk a szép meg az igaz képviselőinek, és elsősorban nekik, pénzhez juttatva az igaz meg a szép képviselőit, a legtöbb pénzhez éppen őket, hogy, bármennyire is hangozzon furcsán, sőt talán még nevetségesen is, még inkább bolondul, a pénz és a szép meg az igaz legyen, először a világon, barátságban, békességben, sőt közös érdekben egymással. A pénz meg az igaz és a szép együtt csodákra volna képes, új kezdetet elhozva, és akkor a szép meg az igaz hozná a pénzt, a pénz meg a szépet és az igazat.

Mindezt később előadtam páromnak. Na mit szól ehhez? Ezt kérdeztem tőle. Elképesztő, mondta, csak ennyit tud mondani, mondta, és eléggé kétértelműen, mint kihallottam, mondta.

Na erre gyorsan fordítottam a szón, és kijelentettem egy korszakváltozás persze az volna, ha nem fogalmakat emlegetnénk, sulykolnánk, szeretnénk, és ha belátnánk, érvekkel nem megyünk semmire, az okoskodás meg szellemi lovagság ide vagy oda, keveset ér, inkább csábítónak kell lenni, mert az elmélet és az eszme tulajdonképpen szita, átfolyik rajta az élet, átfolyik a szabadságon, a kiállás erkölcsén, átfolyik az igazságosságon, a lélek függetlenségén, a szellem hatalmán, és főleg átfolyik a szépen meg igazon. Be kellene látni, hogy eme nagy szavakat el kell söpörniük kis szavaknak, ha új kezdetet szeretnénk, engedni kell olyan kis szavaknak, mint szeretet, méltányosság, irgalom, barátság, nyíltság, méltóság stb. Eme belátások őszinteségével és elfogadásával, sőt reklámozásával tulajdonképpen ellenállóvá tennénk magunkat mindenféle szellemi fertőzéssel szemben, egészségben létezhetnénk, talán még túl is élhetnénk.

Ámen, mondta a párom.

           Második prédikáció: A sebesség csábítása ellen

Az egyik reggel, mikor kinéztem az ablakon, döbbenten állapítottam meg, hogy a világosszürke bogárhátú, amely a házunk előtt, szokás szerint, parkolt, roncs lett, tökéletes roncs. Valószínűleg egy ámokfutó mehetett bele, találgatta a biztosító szakértője, nyilván éjjel, vagy százzal, vagy még többel, ámokfutó, hisz Buda belterületén százzal menni, és sötétben meg esőben, mert esett, és csúszott az út, azt csak egy ámokfutó reszkírozza.

Sürgős lett és mind sürgősebb, elméletieskedtünk kínunkban párommal, egyre többen lépnek fel a sebesség hívének, nem törődve a rengeteg áldozattal. Minduntalan a sebességbe ütközünk, a sebesség növekedésébe és növelésébe, a sebesség mindenhová való behatolásába, amelyet sok értelmező széleskörű változásnak fog fel.

Mert létezik szociológus, akinek véleménye szerint életmódunkat, akarva-akaratlanul, gyorsasági móddá tettük. Ennek következtében uralkodott el a gyorsaság donhuanizmusa, mint az antropológia egy irányzata megállapította, tehát a sebesség csábítása, ám mivel a sebesség üres, álságos, hasonlíthatóan Don Juan csábításaihoz, életünket is kiüresítette, álságossá változtatta. Ezzel egyetértve némely esztéta kijelentette, hogy sajnos az a látszat uralkodott el, miszerint semmi sem tágasabb mint az üres dolgok, ez bizonyul a sebesség titkának, miközben pedig, éppen ellenkezőleg, a sebesség összezsugorít mindent, sőt általa veszítettük el a tágasság szabadságát és szépségét. A tudattalanunkat teszünk eleget, sugallják pszichológusok, mikor előállítjuk azt a számtalan, testünk kiegészítéseként működő szerkezetet, például telefont, repülőt, űrhajót, computert stb., amivel megváltoztattuk mindennapjaink sebességét.  Van filozófus, aki abból indul ki, hogy az űrutazást, vagyis a földi sebesség többszörösét, másként nem is lehet felfogni, mint a Paradicsomból való kiűzetés megismétlésének. Átléptünk, egyes történészek szerint, önmagunk sebessége korlátozásának korából, mikor minduntalan fékeket építettünk be magunknak és környezetünkbe, átléptünk a féktelen és fékezhetetlen gyorsító szerkezetek mindenhatóságának korába, már időnk sem maradt gondolkozni semmi lényegesen, a gyorsítók űznek, hajtanak bennünket. A sebesség és a politika egymás hülyíti, véli egy-két merészebb politológus, a politika gyorshajtás lett, rengeteg balesettel, de nem számít megannyi áldozat sem, mert aki birtokolja a legnagyobb sebességet, az szerzi meg  a hatalmat, és ez bizony óriási változás, már-már tényleg korszakváltozás, csak rossz értelemben.

Ugyanis egy jó értelemben vett korszakváltozás akkor következhet be, gondoltam párommal együtt,  ha a hatalom azé lesz, aki a lassúságot értékeli, kiiktatva a baleseteket és ezek áldozatait; ha a lassításnak tulajdonítunk újdonságot, fontosságot és értéket, hogy legyen időnk gondolkozni; sőt, ha nem a tudattalanunknak, hanem a tudatunknak teszünk eleget, előállítva, az ésszerűség alapján, lassító szerkezeteket, ezeket nevezve a legkorszerűbb találmányoknak; és ha majd általános hasonlattá tettük a lassúságot, elterjesztve, miszerint a lassúságban rejtőzik szépség és szabadság; és ha majd a lassúsággal csábíthatunk, akár Don Juanként is, akkor divat lehet, hogy ne legyen sürgős, érjünk rá; és ha lassúsági móddá tennénk életformánkat, és olyan lassúvá, mint a Paradicsomban, hát ez lehetne egy új kezdet, legalábbis a magam és párom értelmezésében.

(…)

Tizenkettedik  prédikáció: Politikától mentes politika

Különböző értékesnek gondolt szerzőktől olvasva le kellett szűrnöm, hogy egy forradalom semmi más, ha a forradalom címet ki akarja érdemelni, mint küzdelem a szabadságért, csak azért, csak és egyedül a szabadságért, és ha a szociális kérdésbe belegabalyodik, a szegények gazdagok elleni lázadásába, akkor az félresiklatja.

Felborzolták ezzel kedélyemet ezek a szerzők, ugyanakkor azt gondoltam, hogy érdekes felfogás az övéké, mert, ha elfogadjuk, akkor igazi, tiszta forradalom még nem igen zajlott, talán a tizennyolcadik századi amerikai és a magyar huszadik századi, ötvenhatos kivételével, amikor a küzdelem valószínűleg, ha jól érzékelem, csak a szabadságért folyt. A forradalmak, mint a szerzőim hangsúlyozták, eltorzultak, mindig is eltorzultak, mivel a forradalmi erőszak rendszerint nem a szabadság, legfeljebb részben, hanem az igazságosság, a jólét és a boldogság kivívását célozta meg, mint elengedhetetlen szükségszerűséget. Íme a szabadság és a szükségszerűség találékony, tehetséges szembeállítása, gondoltam. A szükségszerűség nem indokol, eme gondolkodók szerint, forradalmi erőszakot, sőt félreviszi a forradalmat,  már nem a szabadság lesz az érdekes, a fontos, hanem inkább a magasabb életszínvonal, viszont az erőszak, sőt a terror a magasabb életszínvonalért bizony megengedhetetlenül aránytalan. Csupán a szabadságért való harc magyarázhatja, amint írták, a forradalmi terrort, a túlkapásokat, a vérontást. Éljen, gondoltam. A szükségszerűség ráadásul megsemmisíti, állították, a politikát, pontosabban az igazi politikát, mert az igazi politikában a szabadság a központi kérdés, ugyanis a szabadság csupán egyetlen érdekkörben, a politikától átszőtt életvitelben valósulhat meg. Vagyis a szabadság nem más, mint élni egy politikai életformában, ám ezt a lehetőséget rendszerint meggátolja a szükségszerűség, ami csak politika-pótlék. Éljen, éljen, mondogattam. Vagyis, összefoglalóan, egy forradalomnak a szabadság eszméjével áthatott politikai életformát kell megvalósítani. Háromszoros éljen!

Ha pedig így van, akkor nálunk a közelmúltban lezajlott változás nem is mutathatott a szabadság irányába, gondoltam, hiszen ami révén a szabadság egyedül kivívandó lett volna, a forradalom, az eleve nem szerepelt a napirenden, legfeljebb a függetlenség kivívása. Viszont, ami napirendre került, a szükségszerűség, hát annak megoldásáról sem szólhatunk, hisz az életszínvonal csökkent, az igazságosságra meg a boldogságra meg csak legyinthettünk. Ha pedig sem a szükségszerűség győzelme, sem a szabadság nem valósult meg nálunk a politikai változás során, vagyis sem az igazi politika, sem a politika-pótlék, még a politika-pótlék sem, akkor ne is emlegessünk korszakváltozást, új kezdetet.

Aztán meg arra gondoltam, miszerint a szerzőim tételezte igazi politika, a szabadságban fogant politika sosem létezett, szabadság és politika, ugyan, semmilyen példát a kettő kapcsolatára nem találhatunk, és soha nem érvényesült egy olyan politikai életforma sem, amely a szabadság letéteményese lett volna. Csupán álságos politika volt és van, gondoltam, ezért egy korszakváltozást az eddigi, szokásos politika lerombolása jelenthetné, vélekedtem, és újbóli, egészen más alapokon nyugvó felépítése, ámde olyan felépítése, amelyre rá sem lehetne fogni, hogy az politika volna, a szó eddigi, hagyományos értelmében, hisz az eddigi politikáknak semmi köze az általam ismertetett gondolkodók révén elismert igazi politikának. Nem lehet hinni politikának, ez a véleményem,  sem réginek, sem újnak, semmilyen eddig létezőnek, lejáratódott minden politika. Éppen ezért akkor vívhatnánk ki szabadságot, ha bekövetkezne egy olyan változás, amelyben egy politikától megszabadított politika határozná meg a politikát, a felháborítótól mentes, az aljasságtól mentes, a kedélyünket borzolótól mentes, a keserűségünk előidézésétől mentes stb. Ebbe a formulába, a politikától megszabadított politikába, amelyben a politika meg lenne fosztva bűnöző voltától, meg emberhez méltatlanságától, boldogan vethetnénk magunkat, önfeledten, másokkal vállvetve és egymásban bízva. A politikáról megszabadított politikában aztán villoghatnánk szabadon és szabadságban, hajjaj, de mennyire, viszont egyáltalán nem a saját, egyéni szabadságunkkal kéne villognunk, hanem a másik, a társunk, a társaink szabadságával, ha tetszik, ha nem, és  akkor talán igazi új kezdetről is beszélhetnénk. És akkor netalántán még az igazságosság, a jólét és a boldogság is, bizony, szükségszerűségként, megmutatná magát, főleg nálunk nem volna baj, ha megmutatná, ha csak politika-pótlékként is, de országunkban még ez a politika-pótlék is, összefüggésben a szükségszerűség vagyis a kedvező életszínvonal megvalósulásával, elmaradni látszik.

És leszögeztem magamban, hogy egy korszakváltozás nem lehet más, mint egy politikától mentes politika érvényre juttatása.

Tizenharmadik  prédikáció: Majdnem hullák vagyunk, bizony

Volt kollégámmal összetalálkozva, megörültünk egymásnak, és beültünk egy kis presszóba, elhadarni, igen nyomatékos hangsúlyokkal, lesújtó véleményünket szinte mindenről, egy kávé mellett, mikor is elhangzott a volt kollégám szájából, hogy ebből a nemzedékből, a mienkéből, hiányzik mind a személyiség lenyomata, mind a szellem pecsétje. Helyeseltem és hozzátettem, de legfőképpen az élet jele hiányzik, tehát majdnem-hullák vagyunk, mondtam, ráadásul fel sem ismerjük majdnem-hulla voltunkat És előadtam a majdnem-hulla viszonyokat, és azt, hogy az ilyen viszonyok miatt nincs változás, és akkor persze marad a felismerése annak, miszerint majdnem-hullák maradunk, hisz, ha nincs változás, akkor bekövetkezik a társadalmi halál, és majdnem-hullákból tényleg-hullák leszünk. Változtatnunk kell, de persze vigyáznunk is, nehogy bekövetkezzen egy olyan változás, amelynek során  hamarabb lehetünk, mint különben, majdnem-hullákból tényleg-hullák, amire nálunk van esély. Az életünkben történt eddigi változások, akár nagyobbak, akár kisebbek,  mert voltak persze változások, mondtam, sőt jelentősebbek is, talán jobb lett volna, ha be sem következnek, mert hatásukra mindig és minduntalan közelebb kerültünk bizony tényleg-hulla mivoltunkhoz. Hullává lényegülhetünk nemsokára, az egész ország hulla lehet, ha így folytatjuk, ráadásul divatjamúlt hullák,  és ennél még az is kedvezőbb volna, ha frissebb, divatosabb hullákká válhatnánk.

Volt kollégám feszengett, egyre zavartabb és kedvetlenebb lett, pisszegett is, ne annyira hangosan. Jobbra, balra tekintgetett a presszóban, ráncolta homlokát, és azt mondta, szinte suttogóra fogva hangját, hogy a változás, illetve a korszakváltozás igen kényes kérdés, különösen nálunk az, itt és most, és faképnél hagyott, se szó, se beszéd, miközben  tekintete félelmet tükrözött. Rá kellett jönnöm, hogy tőlem fél, valószínűleg mert sokszor használtam a hulla szócskát. És mivel már nem tudhattam elmesélni volt kollégámnak, milyen változásra gondoltam, milyen folytathatatlanságra, így csak magamban, némán mondogattam, hogy egy igazi korszakváltozás csupán hulla-ellenes változás lehet, hulla-ellenes, bármilyen hulla-ellenes, igen, bármilyen, csak hulla-ellenes legyen, hisz elsősorban hulla-ellenes személyiségek kiformálódását, hulla-ellenes szellem létrejöttét, hulla-ellenes élet követelését kéne napirendre tűzni. Szükséges volna kiformálnunk a hulla-ellenes mivoltunkat, hullákból élőkké kéne válnunk, akár divatjamúlt élőkké is, csak ne maradjunk hullák, divatos hullák sem, vagyis időszerű volna már hulla voltunkból feltámadnunk, mivel feltámadásunk is felérhetne valamifajta új kezdettel.

Baktattam haza gyalog és nevettem, igen, nevettem az iménti gondolataimon.

Tizennegyedik  prédikáció: Nevessünk kínunkban is

Szóval nevettem.

És észrevettem, milyen kínosan nevetek. Hát persze, átvettem a családomtól a kínos nevetést, ha ugyanis a szüleim meg a nagymamáim nevettek, akkor kínosan nevettek. Mennyi de mennyi kínos nevetésben volt részem életemben. Mert ugyan, ez volt nálunk a mondás, minek örüljünk? Ezt kérdezgettük minduntalan, ezt, persze csak a lakás négy fala között.

Ám felfedeztem, hogy nemcsak jómagam, a szüleim és a nagymamám, hanem sokan mások is kínjukban nevetnek, és ez mostanság jellemző. Persze másfajta kínok azok, mint a mi kínjaink, gondoltam, hisz mindenkinek megvannak a maga kínjai, a kínok, egyéni kínok, és hát rengetegen nevetnek, no meg persze sírnak a maguk kínjain, tehát kínosan nevetnek vagy sírnak. De most hagyjuk a sírást, akkor is, ha a  kínok bőven tenyésznek, mivel a nevetésről van szó. Akkor is a nevetésről, ha csalódottak és szenvedők vagyunk, általában. Ugyanis felszámolódott a személyes és az egyéni, ha nem is teljesen.  Kiiktatódott az önkéntelenség, a közvetlenség, bizony ki. Uralkodik a rossz álmok ijesztő rémületességében fogant, rendmázzal leöntött fejetlenség, az emberietlenségről nem is szólva.  Hitekben való hitetlenség, kiábrándító rajongás, hazug eszmények alapján létrejött borzalmas zűrzavar és rombolás vágy terjed.  Nem is beszélve a vak engedelmességgel átszőtt rikító ostobaságok, meg hülye rendelkezések életünket ellehetetlenítő drámájáról. Elvekbe bújt elvtelen viszonyok hálóznak be bennünket. Bűzösen lengedeznek a hivatalos díszünnepségek világának nevetséges baromságai. Hát nevessünk mind ezen, barátaim, elég kínok ezek, hogy nevessünk rajtuk, és hát sokan és sokat nevetünk, kínunkban nevetünk, bizony, az előzőek ellenére.

Azonban rá kellett ébrednem, ha ily sokan nevetnek kínjukban, vagy egyáltalán nem is nevetnek, mert ugye ez is lehetséges, akkor változást kéne elérni a nevetésben, és azonnal vesszőparipámra, a korszakváltozásokra, új kezdetekre összpontosítottam. Felötlött bennem, hogy témává kéne tennünk, magát a nevetést, központi témává, körül kéne írnunk, taglalni kéne hatásait, és meghatározni, a meghatározáson is nevetve. Bevezethetnénk a vallomást a nevetésről, vallhatnánk lépten-nyomon, mindig és mindenhol a nevetésről, a nevetésről mint olyanról tarthatnánk beszámolókat, a róla való tudást elmélyíthetnénk, és új, friss tudást szerezhetnénk. Ezzel, a nevetésről való új tudással megerősíthetnénk, hogy a nevetés és az ember egymásból következik, csak az ember képes nevetni, és ha az ember nem használja ki eme különleges, egyedi képességét, akkor nem maradhat ember. Ha ki akarunk mászni jelenlegi siralmas állapotunkból, amiben most vagyunk, mert állíthatom, hogy eléggé siralmas az állapotunk, akkor nevetnünk kell, mindenképpen nevetni, sőt kacagni, vigyorogni, mosolyogni, röhögni, lehetőleg teli szájjal és persze ösztönösen, igen, ösztönösen, vagy ha nem megy, akkor lehet tudatosan is. Sőt, meg kellene kísérelni, hogy bánatunkban is nevessünk, vagyis nevessünk, ha sírni volna kedvünk, akkor is nevessünk, meg akkor is, ha nincs is örömünk, igen, ez volna egy igazi változás, korszakváltozás, nevetni öröm vagy tréfa vagy siker hiányában, bánatból nevetni és aggodalomból és sikertelenségből nevetni, nevetni a mindentől való megfosztottságunkon, a méltóságunktól való megfosztásunkon is, sőt nevetni azon is, ha ki akarnak irtani, és persze egyáltalán nem kínosan nevetni akkor sem. Erre kellene törekednünk, de tényleg, mert öröm, siker kevés van, bánat, aggodalom, kín, kiirtás meg sok, és ha bánatunkban, aggodalmunkból vagy kínunktól függetlenül, no meg kiirtásunkon is nevetnénk, nevethetnénk akármikor, és ez bizony valamifajta új kezdet lehetne.

 

FEJE TETEJÉRE ÁLLÍTOTT KULTURÁLIS PIRAMIS

„(…)

A tömegkultúra mélységes agresszivitása

Mivel a népesség nagy tömege bele tudott már olvadni a társadalomba, ismétlem, hölgyeim és uraim, a fogyasztás révén, létrejött az unos-untig hangoztatott tömegtársadalom, amelynek elegendő szabad ideje marad a kultúra számára is.

Érdekes megkülönböztetést tesz Arendt a társadalom és a tömegtársadalom között. Azt állítja, hogy köztük az a legfőbb különbség, hogy a társadalom akarta az igazi kultúrát, ugyanakkor viszont azonnal felbecsülte és árucikké értékelte le, és a saját önző céljai érdekében használta és kihasználta, ámde nem fogyasztotta. A tömegtársadalom nem kultúrát, hanem szórakozást akar és a szórakoztatóipar által kínált portékát éppúgy fogyasztja, mint bármely fogyasztási cikket. Ez volna a  tömegkultúra.

De milyen ez a kultúra?

Van saját érdeke, vannak saját alkotói, akiknek műveit szeretik, sőt felmagasztalják, illetve fogyasztják. Ám, hogy fogyasztható legyen, fogyaszthatóvá kell tenni. 

A szórakoztatóipar, amely már mindent behálóz, elvégzi a fogyaszthatóvá tételt,  óriásira növekedett, lényegében bekebelezte a filmet, a televíziót, az internetet, már a kőszínházat is, nem is beszélve a zene populáris ágáról, meg a könyvek több mint kilencven százalékáról, amelyek krimik, sci-fik, szexben utaznak, horrorról szólnak, ezotériáról, furcsa kalandokról, botrányokról vagy szakácskönyvek stb. Beveti a derűt, a kacagást, a csodálatost, az ismeretlent, a titokzatost, az érdekfeszítőt, a kedves csibészeket, a sikeres életeket, a szép nőket, a végzet asszonyait, az izgalmat, az ügyes, bátor, vakmerő, lehetetlent nem ismerő férfiakat,  a borzalmat, a szadizmust, a félelemkeltőt, a könnyet, a fájdalmat, a csalódást, a kiábrándulást, a megrázkódtatást, az összeomlást, az öregedést, a halált, az elszegényedést, a csődöt, a bukást, a hontalanságot, a nyomort, a magányt, az elhagyatottságot, a kiürült otthont, az elárvult családi tűzhelyet, és nem utolsósorban a közösülés különböző változatait, pozitúráit, mintha tanítani akarná, és nem utolsósorban ma már az idegen bolygókról származókkal is igen riogat. Ez az ipar glóriával övezi saját magát, hatalmas bevételre tesz szert, irányítói a politikai és gazdasági ranglétra legmagasabb fokaira kapaszkodtak, mint a kultúra képviselői a hatalomban. Tulajdonképpen létrehozták közönségük számára a kompenzáció társadalmilag intézményesített eszközrendszerét. Ez alapozza meg a sikerét.

A hangsúly áthelyeződik arra, ami a munkán kívül van, a szabad idő szakértelmére. A szabad időben szeretnénk megvalósítani azt, amit a munkánkban nem tudunk, kiteljesíteni magunkat, a valamihez való vonzalom és értés biztonságát  megszerezni. Ez a szórakozás szakértelme. Mára tiszteletet vívott ki. Én ugyan nem tisztelem, de ki törődik ezzel. Például a tömeg úgy érezheti egy pop-koncerten, mondjuk valami emblematikus sztár együttes fellépése közben és után, hogy részesül eme sztárok csillogásában, villogásában, felemelkedik az ő régiójukba.

Unos-untig elmondták már, én csak megismétlem, hogy a szórakoztatóipar  eszközei  nem eredetiek, ismétlik önmagukat, mechanikusak; általa nem jutunk mélyebb belátáshoz;  elvesztette kapcsolatát az értékekkel, a szépséggel például, azzal soha nem is volt kapcsolatban, annak tiszteletéről lemond; sugallja, hogy  egyformán átlagosak vagyunk, nivellál; úgy jó, ahogy éppen van, konzervál; közhelyeket gyárt futószalagon; nem tarthat igényt a belátás és az igazság közvetítésére, igazság soha nem is foglalkoztatja; kritikátlan azzal szemben, amit ábrázol, amiről szól, ha kritikus volna, megszüntetné önmagát, legfeljebb álkritikus lehet;  a valóság számára nem más, mint a média és saját maga által közvetített eltorzított tapasztalat, és a divatos tárgyi világ. Tehát termékei hamisak, manipulatívak, reklámjellegűek, közhelyesek,  hiteltelenek, másolatok.

És, ki kell mondanom, agresszívak, felettébb agresszívak a tömegkultúra csinálmányai és csinálói, és egyre agresszívabbak. Csak egy példa, ha nyomogatom néha, nagy néha a televízió távirányítójának csatornaváltó gombját, hát elborzadok, és nem vagyok képes néhány pillanatra sem megállni és nézni, ami azokon, főleg ami a filmcsatornákon megy. Tényleg elborzasztó. Nem gondolják, hölgyeim és uraim, hogy a tömegkultúra mérhetetlen agresszivitása nagy hatással van a politikára, a hatalmi viszonyokra, az egymáshoz való kapcsolatainkra, mindenre és mindenre, ami a világban létezik?!  Nézzék meg, mi történik a világon! Ugyanaz, ami a tömegkultúra színterein, a mérhetetlen agresszivitás. Az egész világ egy dobgép és öldöklés. És mintha máris megtámadtak volna bennünket és irtanának földönkívüli lények. A filmipar produkcióiban hullanak az emberek, mint egy terrorista merényletben, sőt, mint a háborús frontokon.   

A szórakoztatóiparra ruházódott az a szerep, amely a mindennapok problémáinak végiggondolásában, konfliktusainak felismerésében és megoldásában egykor a művészeté volt, de ezt a szerepet nem tudja sem elvállalni, sem megvalósítani. Hála istennek. A szórakoztatóipar ugyanis a konfliktusokat elfedi, ott élezi ki, ahol nincs, megfosztja az embert attól, hogy igazi problémáit felismerje és végiggondolja.

Már igen régen megfogalmazták mérvadó elmék, hogy a tömegember orientálatlan, igen-igen befolyásolható, normái nem mértékadók,  ítélkezésre, különbségtételre képtelen, önmaga körül forog, önző, a világtól elidegenedett; ez utóbbit alig merem leírni, mert ez ma már avíttnak számit.

(…)

A megfordult piramis

Szétesett tehát a kultúra, hölgyeim és uraim, egy tömegesre és egy elit által favorizáltra. A tömegtársadalom előtti időkben a kultúra egységes volt, és az úgymond elité volt, a tömeg a maga gyártotta kultúra keretei között élt.

A jó ízlés kódex valamikor felülről lefelé hatott, most fordítva. Ebben a mostani kódexben a közérthetőség közös nevezője foglaltatik, mint jó ízlés, és nem a művészet igenlése. A tömegtársadalom mindennapi életének, megismételhetem, ugyanis nem követelménye a művészet értése. 

És bizony nem bővíthetők azok a kislétszámú csoportok, amelyek tagjai számára elengedhetetlen, hogy szakértők legyenek az esztétikum elsajátításában. Ez úgy látszik törvényszerűség, magam hajlamos vagyok annak látni. A statisztikai adatokat nézve, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az igazi művészetet és irodalmat körülbelül mindig ugyanannyian, mármint a népesség bizonyos állandó százaléka szerette és értette a korábbi időszakokban is, a reprezentatív és a polgári nyilvánosság korában is.

Tehát mindig is kevesen élvezték  az igazi művészi értékeket, de akik nem élvezték, hanem mást szerettek, azok is tudták és elismerték, hogy létezik úgymond magas művészet és irodalom, hogy az az igazi kultúra,  hogy az magasabb rendű, vagyis az, amiben ők nem  részesítik magukat, és bizonyos értelemben felnéztek a kulturális elitre, illetve elismerték, hogy az a kulturális elit. Tudták, hogy a kulturális piramis hegyén és igen keskeny részén az igazi művészetet és irodalmat kedvelők foglalnak helyet. Tehát a magasban és a hegyen. Most viszont éppen ellenkezőképpen, azt gondolják, hogy a piramis legszélesebb helyein találhatók azok, akik a kulturális elitet alkotják, a közérthetőség álesztétikumának bűvöletében, és lenézik, lebecsülik, sőt kiröhögik a piramis hegyén lévőket. Úgy vélik, hogy ők vannak felül, akik eddig alul voltak, mert az az igazi művészet és irodalom, amit ők szeretnek, vagyis a szórakoztatóipari termék, és lebecsülik az általuk érthetetlennek bélyegzett  komoly művészetet és irodalmat. A piac ítélete győzött. Így aztán a piramis megfordult, a hegyére állt, és  az alsó szélesebb része került felülre.

Ez igazi változás, felmérhetetlen változás, és valószínűleg visszafordíthatatlan. 

Most már csak azt várhatjuk, mikor emelkedik a szórakoztatóipar a termékeivel és művelőivel meg közönségével együtt  intellektuális magaslatokba.”

MAGYAR LÁTVÁNY

 „Az utóbbi 150 év divatja Magyarországon,  avagy a magyarság  hét  vezetőjének  megkísértése és látomása”

 „Bizonyos értelemben, ami itt következik, az u-chronia, az u-topia párja: leírás arról,  ami nem úgy történt, de azért  csak bizonyos értelemben nem úgy, mert több dolog úgy történt,   ahogy  leírom, ha nem is  minden, a többi sejttetés.”

    A tartalom:

1.„Osztrák-magyar divat. I. Ferenc József osztrák császár magyar királlyá
koronázása. 1867. június 8.
2. Milyen  divatot diktál egy vörös vezér?  Forradalmi majális. 1919. május 1.
3. A kicsivé lett ország divatja a nagyság visszaszerzésének ábrándjában. A
Nemzeti Hősök Országos Emlékkövének avatása. 1929. május 26.
4.  Hogyan divatozik egy kemény diktatúra? Az úgynevezett felszabadulás egyik
ünnepe. 1952. április 4.
5. Divat  egy  forradalom leverése után.  Nevezetes  majális. 1957. május 1.
6. A nemzeti gyász divatja a demokrácia hajnalán. Nagy Imre jelképes  
eltemetése.  1989. június 16.
7.  Lumpen divat és butik módi. Puccskísérlet a demokráciában. 2006. ősz.”                                             

  1.

„(…)

… És Ferenc József hadat üzen, kitör a világháború: mindenhol hullahegyek, sebesültek, rémült katonaszemek. Már agg a császár és  király, mozdulatlan merevséggel, lehunyt szemmel hajtja le fejét a rossz hírek hallatán, és csak rossz hírek vannak, és mikor megszólal, maga elé mormogja alig halhatóan: Ami megszületett egykor, annak vége, az bevégeztetett, a Mindenhatóval nem lehet ujjat húzni, de remélem, hogy egy, az enyémnél magasabb erő helyreállítja majd azt, ami egyszer már megszületett, én sajnos nem tudom megtartani. Ágyban fekszik, körülötte a hozzátartozói és orvosok, szótlanok, látják, csaknem haldoklik már, ámde felkel és az íróasztalához ül  dolgozni, alig van jártányi ereje, mégis dolgozik, hívja a megszokás, a kötelező kötelesség.

Keresgél egy papírlapot, és mikor megtalálja, halkan mormogja, Deák Ferenc, a haza bölcse feljegyzése, megvan, megtaláltam.

Eléggé átlátszó és ügyetlen lett ez a megoldás, egy rossz színdarab dramaturgiájába tévedtem, de be akartam zárni a kört, és egy szenvtelen megfigyelő számára, mint amilyen én vagyok, nincs annál kellemesebb, mint a kört bezárni. Deák gondolkozásába belefér, szerintem mindenképpen belefér, amit feljegyzése gyanánt a tollára tűztem, bár, hogy hitelesebb legyen, a cikkeiből, beszédeiből merítettem, de kiegészítettem a magam ötleteivel is.

A haza bölcse feljegyzése: Kiegyezésünk Ausztriával nemcsak a miénk, hanem Európa érdeke is, két egyenrangú fél szövetségéről van szó, amely egyúttal reálunió, mint gondolom. De azt is gondolom, hogy ez nem fog megvalósulni, sajnos, nem. Ugyanakkor a legtisztább idealizmus talaján is állok, egy eszmény, egy elkötelezettség talaján, amely nem más, minthogy a magyar nemzet, a magyar nép megmaradjon a földi létnek végső határáig, megmaradjon ezeréves távlatában, ugyanakkor a kornak megfelelő szellemben haladjon előre, hogy méltó párja legyen ama nemzeteknek, amelyek elől járnak az emberi fejlődés útján. Ezért kell a kiegyezés Ausztriával. Van egy látomásom, mégpedig az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megakadályozza a Magyar Birodalom felbomlását, ámde a látomásaim közé tartozik az is, hogy akkor akadályozhatja meg a felbomlást, ha nem hisszük magunkat erősebbnek, mint amilyenek vagyunk. Ha pedig erősebbnek fogjuk hinni magunkat a valóságosnál, és a többi, velünk együtt élő nép elnyomásának kétes dicsőségét magunkra vesszük, kihíván ama népek hozzánk való viszonya elmérgesedését, talán még háborút is előidézve, minek következtében nagy árat fogunk fizetni, akár  birodalmunk elvesztésével is, és a magyarság a világ szemében bűnrészessé válik majd, és jómagam is bűnrészessé, hiszen nem adom jelét eddig eme látomásomnak, és ez is látomásaim közé tartozik. Hát ezekért a látomásaimért nem mentem el a császár királlyá koronázására.

Ferenc József visszabotorkál íróasztalától az ágyába, lefekszik és nem kel fel többé. Szép kort ér meg, ahogy a birodalma is; végelgyengülő kort, végelgyengülő birodalommal.”

2

„(…)

Elterjed, hogy Szamuely Tibor, népbiztos, talpig bőrruhában, kezdetleges repülőgépen utazik Oroszországba, hogy találkozzon Leninnel, kérje tanácsait, majd a Vörös téren szónokol, és Lenin üzenetével tér haza. Odamegy a szószékről lelépő Kun Bélához, és azt mondja: Lenin elvtárs személyesen azt üzeni neked, illetve tanácsolja, ezt már egyszer elmondtam, de megismétlem, hogy legyél kitartó, Béla, legyenek kitartóak a magyar kommunisták és proletárok, és akkor győznek, győzöl, győzünk, Kun elvtárs. Lenin elvtársnak különben látomása van, amit még nem mondtam el, az a látomása, hogy, ha nem habozunk, és eltüntetjük az útból azokat, akiket el kell tüntetni, akik veszélyeztetik a hatalmunkat, a proletárhatalmat, és ha nem válogatunk finnyásan a módszerekben, akkor ő, Lenin elvtárs optimista a jövőnket illetően, mert ez esetben megteremthetjük az egyeduralmunkat, amely nélkül nem győzhetünk, és nem lehet miénk a hatalom, hát ez a látomása, amiből az következik, hogy nincs kegyelem az ellenségnek.

Ha nem is ezt mondta, de azért mit is mondhatott volna mást egy Lenin, hát fogat fogért, de még inkább fogsort fogsorért.

Nagyszerű, Tibor, jegyzi meg Kun Béla, nagyszerű, Szamuely elvtárs. Engem is megkísért egy ilyen látomás, Tibor, és megkísért, hogy nem sokáig leszünk egyedül, a nemzetközi proletárforradalom új és új osztagai sietnek segítségünkre, és akkor együtt azokkal, akik ma még ellenségként állnak velünk szemben, mint most a francia és a román imperializmus csapatai, amelyek nagy sereggel vonulnak a proletár Budapest ellen, megteremtjük Európában, a szovjet után a második munkáshatalmat. Képzeld, Tibor, milyen hallatlan dicsőség másodiknak lenni, főleg, ha az első egy Lenin.

(…)”

3

„(…)

Feltűnnek gyöngyös bokréta táncegyüttesek, táncolva közelítik meg a tér közepét, élükön lépdelve a Bokréta Szövetség vezetői fekete kismagyarban, más néven bocskaiban. A legegyszerűbb változatát viselik eme ruházatnak, tulajdonképpen az alapszabásút, amelynek zakója fekete szövetből készült, magasan gombolódva, erősen karcsúsítottan, tehát derékba szabottan, feszesen testhez simulva, combközépig érve, állógallérosan és dupla ujjasan a válltól a könyökig, ferdén bevágott zsebbel, fekete zsinórozással, vagyis zsinóros gombolással, a galléron zsinórszegéllyel, a kézelőn és a dupla ujjon zsinórsujtással;  nadrágja egyszerű  szövetpantalló.

A gyöngyös bokrétások szaporán ropják a pernyei seprűtáncot, a szanyi verbunkost, a tordai farsang köszöntőt, a karádi rezgőst, a csurgónagymartoni lakodalmi csárdást, saját zenekaraik kísérik őket.

A néptáncot mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal is, mint később kitűnt, favorizálta,  úgy látszott, hogy bizonyos, de egészen ellentétes  rezsimek a kirakatba szeretik tenni azt, ami úgymond népi, vagy amit előszeretettel népinek neveznek, és anyám, mint tánctanár itta meg a levét.

Hangszóróból: Íme az ország bokrétája, ami kihajtott a Trianon utáni szomorú magyar avarról, és amely bizonyítja a világ előtt, hogy a fehér fajok milyen tehetséges, szép, büszke, ősi és nép-nemzeti része a kis magyar nemzet, ugyanakkor eme bokréta keleti származásunkról is  bizonyságot tesz, ámde mondhatjuk, hogy ezen a keleten tündöklik a nyugat tisztasága.  

A különböző gyöngyös bokréta táncosok öltözéke hasonló, bár némileg tükrözi a vidéket, a tájat, ahonnan érkeznek. A nők lábszárközépig érő, többszínű háziszőttes vagy kékfestő vagy bársony vagy selyem szoknyát viselnek; alóla kilátszik öt-hat-tíz, mikor mennyi, kikeményített fehér vászon alsószoknya. A férfiak nadrágja fekete, kék, fehér vagy szürke posztóból készült, paszományokkal ellátva a combon; ingük fehér vászon, hímzett állógallérral, lobogós ujjal; rajta mellény, fekete vagy sötétkék posztóból, illetve selyemből, díszes gombokkal és paszományokkal cifrázottan.

Néhányszor kísértem hegedűvel, gyerekkoromban, vagy húsz évvel később, hasonló néptánccsoportokat, egy egészen más rendszerben.

Lovascsapat érkezik, az úgymond Nemzeti hadsereg, másképp nevezve a fehér különítményesek maradványa, vágtában, a térre érve lassítva, ügetésre váltva. Ruházatuk a huszárruha, a díszmagyar és a bocskai viselet keveréke, piros és fekete színekben; feltűnő rajtuk a fekete föveg fehér darutollal, ez a magyar úri rend hagyományteremtő sapka és kalapdísze; és elmaradhatatlan a sárga zsinórozás és paszomány a zubbonyon; jellegzetes a világosbarna térdig érő, sarkantyús csizma; és díszes, vastag bőrövükön fityeg a magyar Frommer feltalálta öntöltő pisztoly, meg a keleties, ferde szabja piros-fehér-zöld  kardbojttal. Megállva a tér közepén szavalni kezdenek: Nem kell nekünk bolseviki, azt üzeni Horthy Miki, magyar az ő katonája, darutollas a sapkája.

Ezek a különítményesek akasztanak, lelőnek, megcsonkítanak, ahol megjelentek, évekkel ezelőtt, ott folyik a főleg kommunisták és zsidók vére. Később aztán, évek múlva segítenek a kardlapozó lovas rendőröknek feloszlatni tüntetőket, kik munkát, kenyeret követelnek, és segítenek a csendőröknek kordában tartani mindenféle zendülőt.    

Tömeg: Éljen a Nemzeti Hadsereg! Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!

Hintók közelednek, bennük a kormány tagjai. Az első hintót ötlovas pejló húzza, benne a miniszterelnök fehér díszmagyarban, még mindig divat a díszmagyar, mintha a múlt században élnénk. A miniszterek különböző színű díszmagyarokban pompáznak. A tér közepén a hintók megállnak, a miniszterelnök és a kormány tagjai kiszállnak, feltartott kézzel üdvözlik a közönséget, majd mintegy díszőrséget állnak a fehér lepellel letakart építmény előtt, és fogadják  a felvonulókat.

Felhangzik a Szent István litánia zenéje és szövege: Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!

A Magyar Revíziós Liga tagjai következnek, Árpádsávos zászlókkal, egy kitüntetésekkel elhalmozott író vezetésével, a Székely himnuszt énekelve: Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen, vezesd még egyszer győzelemre néped. És kiáltozzák: Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, miénk lesz még Kassa, Pozsony, Eperjes! A bocskait Álmoska  szabásban viselik, vagyis a zakót aranysújtásos díszes zubbonyként, és mivel combközépig ér, felsőkabát benyomását kelti, hozzá fehér tollbokrétás fekete kalap a fejükön.

Majd a Turul Szövetség küldöttsége jelenik meg, ismert nevek vezetésével. Szavalják: Magyarország nagy lesz vagy nem lesz! És harsogják: Ki a galiciánerekkel! Tábláikon, turulmadár társaságában, hirdetik: Nemzeti újjászületést! A bocskai Árpádka nevezetű viseletében díszelegnek, amely rövid dolmány, prémmel szegélyezve és panyókára vetve; fekete ellenzős sapkájukon visszaköszön a fehér darutoll.

 Követi őket az Ébredő Magyarok Egyesülete, közszereplésnek örvendő katonatisztekkel az élükön. Nemzeti színű szalagokkal és a szent koronával feldíszített tábláikon a felírat: A keresztény-nemzeti társadalom szerves fejlődéséért! Majd rátérnek kedvenc dalukra: Erger-berger Sósberger, minden zsidó gazember. Fekete, bokáig érő, kétsoros, hatgombos, nyakig záródó, katonás kabátot hordanak, erre kihajtják fehér, nagygalléros ingüket, fövegük feltűnő sárga zsinórzattal díszített, tollas fekete forgóval van ellátva; fegyverük keleties formájú szablya.

Tömeg tapsol és ordít: Minden zsidó gazember!

És a szüleim, szegények, mégis azt ismételgették, lehetett azért akkor élni, lehetett, lehetett, azért lehetett, szóval lehetett ebben az országban élni. Érdekes.

Következnek a cserkészek népes csapatban, farkaskölykökkel, és ritmizálják: Ha hazaszeretet él szívünkben, élni fog a hon! Rajta ifjú nemzedék, itt az alkalom! Egyenruhájuk zöldesbarna színű a kalaptól a zokniig, kivéve nyakkendőjüket, amely fűzöld; vászon ingük szabályos ing; szövetnadrágjuk térdig ér; kalapjuk igen feltűnően széles karimájú, jól felmagasodó filc, jellegzetes, fehér árvalányhajjal,  a természet szeretetét jelezve; mellé fel van tűzve a jelképük, mint ahogy a széles bőrövüket összekapcsoló fémzáron is, meg az inggombokon is: három ágú liliom, a tisztaság szimbólumaként. Tisztelgésre emelik jobb kezük három ujját, amely három erényre figyelmeztet, a kötelességre, a segítőkészségre, a törvénytartásra. Tábláikon: Légy résen!  Hűek vagyunk Istenhez, hazához, embertársainkhoz.

Jól tudom mindezt, voltam cserkész, ha csak farkaskölyök is, ilyen egyenruhában  szerettem számháborúzni, de azért a farkasoktól tartottam.

Mögöttük halad a Nemzeti Munkaközpont küldöttsége, amely jelzi tábláin: Kétkezi munkával Nagy-Magyarországért! Bocskai viseletük sárga sújtásos, fekete, kurta dolmányszerű zakó, szarufás zsinórzattal; vagy bő szabású, mentét