Berkovits György: Jelzőművész (regény)

Letölthető a könyv teljes terjedelmében

Mottó: „Tekintetünk válasz. (Ú., vagyis vagyis Újhely Gyula.)”

Az első fejezet, „Az egész élet egyetlen nagy megszégyenülés” 1. alfejezetéből, a „Főrendőrfő” címűből:

„Micsoda tekintetek, jegyeztem meg magamban, szemlélve a járókelőket, akik szembe jöttek velem, mikor gyalog indultam hazafelé, szép tavaszi idő lévén, az intézetből, ahol kutatóként dolgoztam, gyalog az Andrássy úton, amelyet ezen a régi nevén szoktam, hangsúlyozottan ezen, emlegetni.

Szivárványszínűnek láttam az Andrássy utat, illetve a napsugarakat, mivel lemenőben szivárványszínbe, legalábbis így észleltem, burkoltak mindent, kiemelve eme pesti sugárútnak,  Budapest egykor legszebb útjának betegségeit, kellemetlenül kiemelve az egymás mellett sorjázó neoreneszánsz, majdnem csupa neoreneszánsz, itt-ott eklektikus épület, három-négyemeletes bérház, sőt, palota sebeit, sebhelyeit, rozzantságát, elhanyagoltságát.

A legtöbb járókelő tekintetét észlelve megütődtem, brr!, tudniillik észrevettem, és nem először, hogy a tekintetekkel valami nincs rendben, a szembejövő vagy a velem egy irányban haladó férfiak és nők tekintetével. Az lett hirtelen a meggyőződésem, hogy a tekintetükkel valami baj van. A tekintetek többségéből, ha nem is mindegyikből azért, áradt az ingerültség; fájónak, fájdalmasnak, keserűnek, torznak láttam bizonyos tekinteteket, tulajdonképpen sebzettnek, miközben fegyelmezettnek is, erőszakosan fegyelmezettnek. Persze meglehet, csak én éreztem így, a magam hangulata szerint. És láttam kivételeket számosat, de ezek a kivételek sem mutatkoztak igazi kivételeknek. Töprengtem, vajon igazam van-e vagy nincs, vajon nem én vagyok-e elsősorban ingerült, fájó, keserű, sebzett és erőszakosan fegyelmezett?

Arra jutottam, hogy honunkban feltűnően bajosak lettek a viszonyok, évtizedek óta bajosak, és nyilván ezt tükrözik a tekintetek is, a bajos bajokat, és nem a tekintetetek tulajdonosai a hibásak, gondoltam, ha ezeket tükrözik. Hiszen hogyan is ne mutatkozott volna a tekintet ingerültnek, sebzettnek és így tovább, töprengtem, mivel a tekintetünket az események alakítják, a sok-sok csalódás alakítja, a vágyak, remények és azok megsemmisülése alakítja, illetve a fenyegetettség, az alávetettség.

Leplezetlenül szemléltem a szembejövőket továbbra is, a tekintetük miatt, illetve előszeretettel a csinos nőket, akiket jól megnéztem, vagy hetet is, ahogy megszámoltam, elég mélyen néztem a szemükbe. Viszonozták pillantásomat, ki így, ki úgy. Pesten viszonozni szokták, Budán kevésbé, nem ért meglepetés, sőt megengedtek maguknak még valami kis félmosolyt is, ha nem is mindegyik, ámbár alig láthatót. A csinos nők tekintete kevésbé ingerült, kevésbé sebzett, vélekedtem. És aztán hülyének neveztem magam, amiért tételeket állítok fel, amit gyakran megtettem máskor is, a legkülönbözőbb jelenségek vagy általam megalkotott jelenségek tapasztalásakor, és, lám, most is megtettem ilyesmit, most az ingerült tekintetekről mint jelenségről, és elhessegettem magamtól eme gondolataimat.

Hogy kissé lazítsak, próbáltam felidézni nagymamám, Rozália, és anyám, Ilona összeveszését vasárnap, mikor ebédre voltunk hivatalosak hozzájuk, Emmával, a húson vesztek össze, a pult alól szerzett húson, ugyanis a marhának bizonyos jobb részeit, mint ritkán kaphatókat, csak pult alól mérték, és nagymamám szerint anyám bélszín áron vett hátszínt, anyám szerint viszont bélszínt vett hátszín áron, mert őt kedvelik az ismerős hentesek, kiknek borravalót is ad, azt elvárják, ám nagymamám felmérgelődött és kijelentette, eszében sincs megcsinálni a hátszínt bélszínnek, ne nézze hülyének a lánya.

Már igen közel jártam a szüleim Jókai téri lakásához, és mivel éhes lettem, felugrottam, hogy egyek valami jót. Ehettem is, elém raktak mindent, ami volt nekik, sült libacombot is. A társalgás most is a családi szokás szerint alakult, ahogy nálunk, a mi Újhely családunknál általában, jövedelem, előrejutás, ruházkodás. Nincs semmitek könyveken kívül, jegyezte meg apám, Frigyes, elég szomorú, fiacskám, nekem ebben a koromban, amelyben most te vagy, hajjaj!, már mi mindenem volt. Miért nem veszel magadnak, Gyulám, az istenért, legalább egy tavaszi felöltőt, kérdezte panaszosan anyám, és igazán hordhatnál zakót, öltönyt, nyakkendőt is, egy tudományos kutatóhoz illően. Mintha még nem nőttél volna fel, Gyulus, jelentette ki Rozália nagymama, a felnőttek nem ilyenek, mint te.

Mindezt, az engem kifogásoló szülői és nagyszülői szózuhatagot próbáltam elengedni a fülem mellett, sőt nevetni próbáltam. Rám zúdítják a szüleim és a nagymamám unos-untalan az összes elégedetlenségüket, idegességüket, micsoda idegeik vannak szegényeknek, gondoltam, hát az rémisztő.

Apámmal, Frigyessel megint összevitatkoztam, mint csaknem mindig, tudniillik apám újra kifejtette, sokadszorra, hogy mennyire nem ért egyet a házasságommal. Fiacskám, jól bevásároltál ezzel a Virágh Emmával, mondta most is, ahogy szokta, a vezetéknevével együtt említve Emmát. Világos, apuka, jegyeztem meg indulatosan, de éppen Emmával csináltam jó vásárt, okos, képzett, kedves meg csinos is, és szeret engem, mi kell még több, apuka, sőt, mindezen kívül van benne valami plusz, valami meghatározhatatlan többlet is. Többlet persze, emelte fel hangját apám, ha még nem tudnád, fiacskám, a többlet nála, Emmánál, tudd meg, semmi más mint az, hogy ilyen nem volt még mint ő, mert majd ő, Virágh Emma lesz, ugye, fiacskám, aki megmutatja… bármit persze. Apuka, ami igaz, az igaz, mondtam emelt hangon, Emma megmutatja, bizony meg, így van, mit tegyünk, ha ilyen. Na, jó, fiacskám, hagyjuk, viszont te, kérdezte apám, te mivel töltöd ugyan az idődet? Apuka, hát gondolkozom, válaszoltam. Veled, fiacskám, komolyan beszélni nem lehet, olyan ember még nem született, mondta apám, ha valaki á-t mond neked, akkor te biztosan b-t mondasz, pedig már megunhattad volna. Meguntam és változtam, apuka, mert most már, ha valaki á-t mond, akkor én c-t mondok, mondtam. Csak bosszantani tudod az embert, az embereket, fiacskám, jegyezte meg apám, Frigyes, semmire sem fogod vinni ezzel a viselkedéssel, pedig, ha rám hallgatsz… Hagyjuk, apuka, szakítottam félbe apámat.

Aznap reggel Emma felhívta figyelmemet arra, mit hallott imént a rádióban, hát azt, hogy a béketábor, amelynek mi is tagja vagyunk, javaslatára, a fene tudja milyen nemzetközi összeröffenés elfogadta  az erőszakról való lemondást, hát bizony ez tényleg nagy hír, nevette el magát Emma, megjegyezve, nyilván kiskirályok, esetleg nagyobbacskák jöttek össze, azok szoktak lemondani egy-egy nagyüzemi tanácskozáson az erőszakról, hogy aztán másnap háborút indítsanak, meleget vagy hideget. És előadta, hogy tegnap este, képzeljem, éppen taxiban ült, mikor először mondták be ezt a hírt, és amint az előbb nekem, hát elregélte ugyanezt a véleményét a kiskirályokról, a nemzetközi egyezségek nagyüzemi semmit mondásáról meg az erőszakról a taxisnak is, aki foghegyről megjegyezte, szerinte azokat szokták erőszakkal vádolni, kiskirálynak nevezni, akik fenntartják a rendet, és elsősorban is az olyan típusok szokták a rendcsinálókat  vádolni, mint ő, vagyis Emma, és megvetően Emmára villantotta becsmérlő tekintetét. Emmának sem kellett több, mint mesélte nekem, kimutatott a taxiból, vagyis a bérkocsiból a holdra, amely éppen feljött, mondván a bérkocsivezetőnek, lám, telihold van és narancssárga, igazi narancssárga, és a narancssárga telihold jelzi,  tudvalevően jelzi a közelítő halált, és bizony ez a telihold kezdi benarancssárgázni a bérautót, ezért  jó lesz kiszállnia, ha nem akar ebben a bérautóban elhalálozni. Ki is szállt. Nevettem és kinyilvánítottam, ez a történet igen jellemző Emmára, egy V.-történet, már csak papírra kéne vetnie.

Emmának gyerekkorában kezdődött a narancssárga teliholddal és, hozzá kapcsolódóan, a halálozásokkal való sajátos viszonya, tudniillik észlelte, legalábbis a verseiben, hogy sorra haláloznak el akkortájt ötemeletes bérházuk lakói, és látni vélte, hogy minden egyes halál idején narancssárga telihold világít, amely ráadásul mintha a tűzfalukra, ama Klauzál utcai ház hiányos téglázatú, itt-ott mohazöld tűzfala tetejére lett volna szerelve, mintegy jelezve, Emma költeményei szerint mindenképpen, az újabb halálozást, és persze el is szavalta erről szóló ritmikus verseit a körfolyosókon meg az udvarban. Később, már nagylányként meg minduntalan azt hozta fel a környékbeli ismerősöknek, hogy figyeljék csak, mennyire állandó a környékükön a napfogyatkozás, sőt az egész kerületben, az Erzsébetvárosban, és nem véletlenül, mert az itteni sötétszürkeség miből is eredhetne másból, mint az állandó napfogyatkozásból, amelyet szintén megverselt. Nem igen cáfolhatta senki Emma külön bejáratú napfogyatkozását, hisz a fények tényleg szinte mindig sötétszürkén jelentkeztek az utcájukban, ebben a házrengeteg közti keskeny mélyedésben, de a kerület többi utcájában is ugyanígy, és mindezt ugyancsak megverselte. A kávéházi társaságának meg, már fiatal felnőttként, ha nem fékezte magát, újságolta, miszerint reggelente, mikor felkel, mintha íjhúr feszült volna ki benne, három is, a bensőjében, mert Budapest ilyen belső feszülést, feszültséget okoz az emberben, főképpen Pest. És felolvasott asztaltársaságának ott, a Múzeum kávéházban egy novellát erről. Mire aztán a társaság némely tagja megjegyezte, vigyázni kell Emmával, mert azt gondolja, amit megír, az úgy van, az írás világán kívül is.

Jómagam boldog voltam, tudniillik végre leadtam egy kiadónak a kutatásom, a megfosztottak és elesettek témája alapján írt tanulmánykötetem kéziratát; és boldog volt Emma is, mert ő is keresett egy kiadót novelláskötetének, amely egy ábrándjait el nem vesztett leányról szólt; madarat lehetett volna velünk fogatni.

Azonnal egy új kutatást kezdtem, korszakváltozások, új kezdetek, ahogy megneveztem a témát; el kellett merülnöm a történelemben, a hazaiban és a világtörténelemben, és bele kellett kóstolnom a bölcseletbe. Az előfeltevésem az volt, hogy minden változás tökéletlen, hiába váltották egymást különböző változásokat hozó korszakok, mert semmilyen változás nem teljesítette be az igazi változás fogalmát, legalábbis ahogy én felfogtam, a változásokban, illetve az új kezdetekben csalódni kellett, nekem mindenképpen csalódni, és ennek az okait kerestem.

Az intézetet, ahol tetszésemre kutathattam, no azért nem mindig úgy, ahogy szerettem volna, az első munkahelyemet, magánhasználatra hol tényvilág-feltáró, hol tényvilág-kendőző kutatónak neveztem el. Irigyelt helynek vélték nem is kevesen, és irigyeltek, hogy ide kerülhettem, ebbe a legizgalmasabbnak tartott úgynevezett társadalomvizsgálóba, magam is irigyeltem magamat, és kivételes szerencsét emlegettem.

Emmát nem győztem dicsérni azokban a napokban, mivel belekezdett egy regénybe, amely bizonyos vörös tintával levelezőkről szólt, kiket címzettjük, egy bátor asszony leleplez, sőt, úgy véltem, hogy regényének kezdő sorai igen figyelemfelkeltőnek, hatásosnak és sejtelmesnek bizonyultak. Az első bekezdésében rögtön érkezik egy piros borítékos levél, halványpiros papíron, sötétpiros tintával írott mondatokkal, feladó nélkül, mire a főszereplő asszony, mikor elolvassa, elrémül és azon töpreng, fájdalmas töprengés ez, elhiggye-e, amit írtak benne. És nem is tudja, hogyan került a postaládába, bélyeg nincs rajta. Lázasan nyugtatót keres, nyomban be kell vennie, hogy ne szaladjon ki a világból. Csöng a telefon, és a hang, amely beleszól, érdeklődik, remélem, túl van már piros levelünk elolvasásán, asszonyom, mondja és nevet, hahaha, lecsapva a kagylót.

Boldogok voltunk fiunkkal, a pár hónapos Ádámmal, ha felültettük, már úgy maradt, egy barna mackót csókolgatott, egy piros, roppant hangos csörgőt csörgetett, egy nagy, fehér babát simogatott. Ám elsősorban egy aranyszőrű, bársony perzsamacskát tüntetett ki   figyelmével, nem akart tőle megválni.”

 

 Az első fejezet 13. alfejezetéből, címe szerint „Az Újhely-család – (kettő)”:

„Nem mindennapi életkép volna az, amely ábrázolná a szüleim újbóli esküvőjét, a harmincéves házassági évfordulójuk alkalmából, tudniillik a negyedszázadost elmulasztják, ezt a harmincadikat viszont, immár a második esküvőjükként, megtartják, mikor is elismerést aratva festenek elegáns öltözékükben, megadva a módját, és járulva büszkén az anyakönyvvezető emelvényéhez.

És a közönség, rokon, barát, ismerős tárgyalja, milyen jó varrónő csinálhatta, és bizonyára erre az alkalomra egyenesen, anyám, Ilona fekete kosztümjét, fehér, zsabós blúzát, tárgyalja, milyen jól választotta ki hozzá a fehér, magas sarkú cipőjét, az ugyancsak fehér, nagy karimájú, arcát csaknem eltakaró kalapját, és mennyire jól hat a fehér cérnakesztyűs kezében lévő hatalmas, piros virágcsokor, egyszóval olyan hatást kelt, mintha egy film hasonló témájú jelenetére öltöztették volna be. Na végre, Ilonának meg lehet az öröme, hallatszott innen is, onnan is a  közönségből, úgy fest, mint régen, úrinő korában. És tárgyalták, milyen tehetséges szabó készíthette Frigyes apám sötétkék, kétsoros öltönyét, milyen jól megy hozzá a bordó csokornyakkendő, a fekete lakkcipő, és tárgyalták a fehér bőrkesztyűjét, amelyet nyilván kölcsönzött, és csak az egyik kezére húzott fel, a balra, és abban markolva a másik fél kesztyűt, hogy a jobb kezével Ilonát foghassa karon, mert karon fogni nem illik kesztyűben, és ezt, úgy látszik, valahonnan megtudhatta. Hát igen, Frigyes diplomatának néz ki, suttogják ezt is, de ez csak a küllem, és a mai napra szól csupán, mert hol van Frigyes a diplomataságtól.

Ünnepélyesen, túlzottan is, és meghatottan lépkednek szüleim a nemrég felújított, olcsó alumínium díszítésekkel teli, a közeli és távoli ismerőseikkel zsúfolt házasságkötő terem széksorai között, az emelvényhez vezető keskeny sávban, talán egy kissé lassabban is haladnak a kelleténél.

Templomban mindez mennyivel tekintélyesebb, magasztosabb hatást keltene, vetik fel a közönségben sokan, mint hallom. Tanakodtak is előzetesen szüleim és nagymamám, engem is bevonva, hol rendezzék, és felmerült a templom is, hisz első egybekelésük templomban zajlott. Frigyes a templomra szavazott, még hogy házasságkötő terem, te jó ég, micsoda hely az, jegyezte meg, ő a templomban otthonosan érzi magát. Ilona visszautasította, templom, kiáltott fel, templom a mai világban, ezt nem mondhatja komolyan Frigyes, mert, ha az ember elmegy csak úgy imádkozni oda, ahogy Frigyes is gyakran megteszi, hát legyen, de egy esküvő igen feltűnik. Na és, kit érdekel, ha feltűnik, legyen csak templomban, jelentette ki Rozália nagymama. Tök mindegy, így jómagam. Összevitatkoztunk. Aztán megegyeztünk, az idő és a hely szelleme szerint, a házasságkötő teremben.

Mintha először tennék, úgy csókolják meg egymást szüleim, az anyakönyvvezető kiábrándítóan semmitmondó, nevetségesen hangzó szavai után, kis morajlás közepette, és a második jegygyűrűt remegő kézzel húzzák egymás ujjára. Még én is meghatódom, pedig nevetségesnek és nyomasztónak tartom ezt az egész hajcihőt.

Frigyes tanúja egy gyerekkori barát, akitől Frigyes évtizedekre elszakadt, nemrégiben összetalálkoztak véletlenül, és mikor kiderült, ez a volt barát egyetemi professzor lett, vegyész, hát Frigyes felvillanyozódik, gondolva, nem találhat alkalmasabbat az ünnep fényét még fényesebbé tenni, lesöpörvén gúnyolódásomat a merőben külsődleges, alkalmi kapcsolatról. Ilona tanúja úgyszintén a gyerekkorból származik, de nem szakadtak el, a barátnője maradt igazi barátnő, egy földbirtokos utód, aki mára pártnő lett, nem győztem mindig összevitatkozni vele.

A vacsorára meghívottakat, lehettek vagy huszonöten, a közeli szálloda éttermébe terelgetem, nekem kell betöltenem, kénytelen-kelletlen, a házigazda szerepét. Mindenki igen meghatott és érzelmes. Csak Rozália nagymamám viselkedik természetesen.

A tanúk mondanak pohárköszöntőt a fehér asztalnál, úgy csinálják, ahogy a filmeken szokták látni. Elsőnek a pártnő emeli poharát, felhíván a figyelmet Újhelyék két házasságkötésének történelmi különbségére, az első az égben köttetik, jelképesen mindenképpen, vagyis templomban, holott nem az égben élik az életüket, viszont most, éppen most a földön újulnak meg, hiszen a földön élnek, és egyáltalán nem jelképesen. Ez egy rémálom, ez a nő, súgja Rozália nekem. Álomrém, jegyzem meg. A kémia professzor meg arról beszél, hogy Ilona és Frigyes egymásnak vannak teremtve, annyira, hogy együttélésük elképzelhetetlen volna vegyi kapcsolat nélkül, létezik ugyanis a szerelemnek kémiai alapja, mint kísérletek igazolták. Rozália azt súgja nekem, hát ezt lehet várni egy egyszerű vegyésztől. Hát bizony, képleteket, mondom. És összemosolygunk. 

Ilona és Frigyes ragyognak, nyugodtak, derűsek, ilyennek talán még soha sem láttam őket.”

 

Az első fejezet 24. „Óhajom új életre – (egy)” alfejezetéből:

„Elárulom, állandóan új életet kezdek, nem tréfa, szóval új életet, igen-igen sűrűn, néha naponta, máskor mondjuk három-négy hónaponként.

Jómagam nevezem így, új élet kezdésnek, mikor kifordulok magamból az egyik napon, szinte kilépve önmagamból, ámde a következő napon már mintha kicserélnének, nemhogy a magamból való kifordulásomnak nincs nyoma, de semmi bajom, tettrekész vagyok, kedves, mosolygós, megengedő, nagyvonalú vagy éppen összeszedett, ugyanakkor könnyed, persze éleslátó meg jókedvű, elsősorban jókedvű, esetleg ez is, az is. Számtalan változata van ilyenkor viselkedésemnek, amely azonban egyetlen tényezőben mindig azonos, hogy mintha a felhőtlen égbolton leledzenék, és minden súly, ami nyom, hipp-hopp, súlytalanná válik bennem, legalábbis ezt szeretném sejtetni.

És kijelentem Emmának, hogy a múlthoz képest szépnek látom a jövőt. Na, gondolja magában Emma, Gyula ma új életet kezd. Sejti, hogy az új életkezdésem a vesszőparipám, egyszer csak megsejti.

Eme vesszőparipám hajtóereje egy szorongató érzés, az elégedetlenség. Hát csak ennyi. Az elégedetlenség önmagammal, a világgal, és nyilván Emmával is.

Az elégedetlenség és az elégedettségre való törekvésem késztet új életre, ami tulajdonképpen valami új kezdetnek felel meg nálam. Minduntalan újat kezdek, a kezdeteknél tartok mindig, képzeljük el, akár egy újszülött. És, mint kapisgálom, tényleg újszülöttként képzelem el az állandó újrakezdéseimet.

Nagyon elfoglalt vagyok, Emma, mondom ilyenkor, nem tudom ugyan, mi dolgom van, de majd később megbeszélem veled.

Ha feltolul bennem az elégedetlenség, akkor begubózom és a heverőre fekve pokrócba burkolózom, ha hideg van, ha meleg van, egy világosszürke pokrócba, mindig ugyanabba. A fal felé fordulok, így tárgyalom meg magammal, hogyan változtassak, megtárgyalom, mit csinálok rosszul, mit dobjak el, mit hagyjak abba, mi felé, merre törekedjek, hogyan legyen tovább. Mondom, beburkolózom a pokrócba, a fejem búbjáig, semmim sem látszik ki, és mikor szólnak hozzám, nem válaszolok, nem akarok tudomást venni senkiről, Emmáról sem, sőt szívesen venném, ha nem lenne a közelemben. A falat pásztázom, a fal, illetve a falfestés esetleges hibáit meg a faliszőnyeg mintáit, elképzelem, hogyan tüntetném el a hibákat, hogyan rajzolnám át a mintákat. Elképzelem, mikor, miképpen lehetnék majd elégedett. Közben persze keserűen taglalom, mibe törik bele a bicskám, miért és hogyan, némán mozgatom a számat, és mondom, mondom magamnak, hogy milyen hülyén, borzalmasan szerepelek itt, ott, amott, mennyire kivetnivalón nyilvánulok meg ekkor és ekkor, taglalom, miért is hívom ki a sorsot, és teljesen feleslegesen, hogyan nem teljesítem, amit magamra rovok, vagy amit elvárnak tőlem, és felelevenítem, mennyire megütközést keltően viselkedtem, magamutogatón, esetleg éppen hogy észre sem vehető szánalmassággal, sőt még azt is felhánytorgatom utólag, hogy ekkor meg ekkor nem ízlésem szerinti ruhát vettem fel, vagyis felrovom önmagamnak mindazt, ami nem az elképzeléseim szerint teljesül, és ami nem illik a saját magamról megalkotott képemhez.      

Egy idő után a szoba felé fordulok, el a faltól, de továbbra is pokrócba burkolózva, tekintetemmel a szobát pásztázva, ám ha Emma véletlenül ott van, nem veszem észre, illetve úgy teszek, mintha nem venném észre. Valószínűleg, mikor kiiktatom környezetemet, akkor képzelem el, milyennek is kéne látnom magam az új életemben, hogy mindenben megfeleljek az elképzeléseimnek, hogy végre elégedett lehessek, és azt gondolom, hogy egyszeriben kedvesnek kell lennem, vonzónak, sikeresnek és megkerülhetetlennek, elsősorban is kitartónak, hovatovább a legfontosabb kérdések képviselőjének, komoly és bizalomgerjesztő személyiségnek, meggyőzőnek és okosnak, ugyanakkor afféle játékosan többértelműnek, megmutatva, hogy a fajsúlyosság nem ellentéte mondjuk a könnyedségnek; és természetesen sokat szükséges szerepelnem, lássák, létezik független elme is. És persze újítok majd az Emmához fűződő viszonyomban is, abban mindenképpen, határozom el, az állandó szerelmes viselkedést ültetem trónra, nem engedek a szerelemből, gyöngéd leszek, és kimutatom gyakran és rendszeresen, mennyire áhítozom Emma után, nemkülönben hatványozom majd a férfias önbizalmat meg teljesítményt.

Ha részleteket akarsz hallani rólam, Emma, akkor kérdezz meg engem, mondom most már vidáman.

Szóval újítok, ez a törekvésem, az újítás, szokatlan újításokat fogok, fogadom meg, követelményként magammal szemben bevezetni, hisz ez volna az értelme újrakezdéseimnek.

Rengetegszer kezdek, és rögeszmésen, sőt, varázserőbe vetett hittel, új életet, és ilyenkor a régit, amit addig élek, mindenestől megkérdőjelezem, el is dobom, hajlamos vagyok szinte mindent, amit átéltem, amit csináltam valaha, sőt amit gondoltam is, elutasítani, és mivel tudom, hogy ez lehetetlen, hát kénytelen vagyok a múltamból némi kedvezőnek ítélt mozzanatot, magatartást, nézetet megtartani, ezeket azonban rögtön átitatom az újjal. Szakítok, és a szakítás mint gondolat és cselekvés, önmagában is tettnek számít a szememben. Szakítok a múlttal, a nemszeretettel, és egybefonódom a szeretni áhítozott jelennel, de főként a jövővel. Valahogy úgy teszek, mint az a hívő katolikus, aki meggyón és feloldozást kap. Meggyónok én is, csak nem papnak, hanem önmagamnak, hogy mit teszek rosszul, hülyén, csúnyán, igaztalanul, elregélem magamban és magamnak az összes felhalmozódó elégedetlenségemet, amelyek öngyűlöletbe, önmagam megvetésébe torkollanak, hogy aztán szeressem meg magam újra, legyek elégedett, és adjam meg a feloldozást önmagamnak, kiegészítve egy lökéssel az új élet irányába.

Ezek után mintha kicseréltek volna, kedves leszek, megértő, belátó, visszafogott, ugyanakkor könnyed és sejtelmes mosollyal járkálok, és persze még fokozottabban vetem bele magam a kutatásaimba. Kivirulok ilyenkor.” 

 

 A második fejezet, „Egy megrázkódtatás – ki vagyok én?”  26. alfejezetéből, amely a „Kopasz kisfiú” címet viseli:

„Úgy gondoltam, hogy a bennem lévő állandó feszültség az Emmával történő szakításom miatt következett be. Aztán rájöttem, ez csak részben igaz, miután egy váratlan fejleménybe gabalyodtam.

Az egyik hajnalban ugyanis felriadtam álmomból, egy olyan álomból, amely megterhelt, igen-igen megterhelt, egy szerdai napon, hát csendesen kikeltem az ágyamból, a könyvespolchoz botorkáltam a félhomályban, hogy rátaláljak, az álmom útmutatása szerint, egy könyvre, amely gazdagon volt illusztrálva fényképekkel, és amely valahol hátul és magasan feküdt a fehér - barna polcrendszeren, olyan magasságban, ahol sosem keresgéltem, és mégis oda nyúltam, valami sejtéstől vezéreltetve, egyenesen oda, ahová kellett, ahhoz a könyvhöz. Nem lapoztam bele azóta, hogy kiadták, kisgyerekkorom óta, el is lepte a vastag por. És aztán mintha áram ütött volna meg, mikor odalapoztam a könyvben, egyenesen oda, egy fotóhoz, amelyen, emlékeim szerint, egy kisfiú, három- vagy négyéves forma, rongyokban, mezítláb, kopaszon, egy csontvázszerű kisfiú tekintett rám űzötten, hátára egy bili kötözve, nem tévedés, egy bili. Egyenesen arra a kisfiúra lapoztam, kopaszra nyírt kisfiúra, akire emlékeztem, hogy azon a fotón van, emlékemet azonban mélyen eltemettem több évtizedig, de most az álmomban előjöttek. A kisfiú mögött egy felnőtt állt, nem, nem, nem is állt, inkább magasodott, vasalt, sötétszürke katonai egyenruhában, géppisztollyal, arcvonásai kivehetetlenek voltak, és én örültem ennek, nem akartam vele szembesülni. Csak néztem és néztem azt a kopasz kisfiút, azt a fejet, azt az arcot abban az albumban, és nem mertem kimondani, még magamnak sem mertem, hogy az a kisfiú én vagyok, hogy magam vagyok az a csontváz, a bilivel a hátamon, magam vagyok az a kiirtásra szánt. Gyerekkoromban, úgy hatévesen, mikor ezt a könyvet először átlapoztam, titokban, mert nem engedték meg nekem, még nem azonosítottam ezt a fotót magammal, egyáltalán nem, az albumban lévő rengeteg borzalmas fotó között, most viszont kénytelen voltam magamra ismerni, hogy én vagyok az a kopasz, csontvázszerű, űzött kisfiú a bilivel meg az egyenruhás géppisztolyossal. Végiglapoztam a könyvet, összpontosítva a fényképekre, csaknem harmincöt év múltán, ha jól számoltam, és, furcsa vagy nem, azoknak a szörnyűségeket ábrázoló képeknek a látványában, amelyeket a könyvben találtam, semmi különöst nem láttam, nem ráztak meg. Nemcsak azért, mert az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek, borzalmak, ha nem is pontosan ilyenek, megszokott látványok lettek, ezeken már régen túltettük magunkat, meg sem érintenek bennünket, és, mint bevallottam magamnak, engem sem érintettek meg, egyáltalán nem az a számtalan haldokló roncs, és már holt tetem, a csontváztekintetek, vér, agyvelő, gerincvelő, levágott fülek, kinyomott szemek, bezúzott koponyák, rezzenéstelenül bámultam a szenvedés, a megkínzás, a megaláztatás és a halál képeit. Csak egyetlenegy kép érintett meg, amelyiken magamat láttam, a bilivel a hátamon. Érdekes, hogy leginkább a kopasz fejem borzolta fel az idegeimet.

És rájöttem, miért nem bírtam elviselni soha a kopasz fejet, mert nem bírtam, sértett a kopaszság, utálatosnak, félelmetesnek tetszett nekem. Számomra a kopaszság egyenlő volt mindenfajta borzalmas helyzettel. A kopaszság szörnyű, a kopaszság visszataszító, a kopaszság halálra ítélő, gondoltam mindig. Tulajdonképpen a kopaszság, mint a meztelenség egy fajtája, a kiszolgáltatottság jele, gondoltam, és elszörnyedve néztem a kopasz fejekre. Szégyennek, hihetetlen magaláztatásnak, botránynak tartottam mindig a meztelen fejet. Az még hagyján, ha valakinek természetes módon hullott ki a haja, gondoltam, de ha lenyírják, ráadásul erőszakkal, mint az enyémet is annak idején, akkor egyszeriben fegyvertelen lesz, vélekedtem, megfosztódik tartásától, az ellenállástól. Úgy képzeltem, a haj lelki fegyver, általa dacolni lehet még a megsemmisítéssel is.

Ádámra gondoltam, arra, hogy ő nem lesz kopasz soha, nem és nem, határoztam el, nem lehet kopasz, mert azt nem engedem, a fiam nem lehet soha kopasz, az lehetetlen lesz, hogy a fiam egyszer is kopasz legyen, és ha véletlenül kopasznak kell lennie, akkor inkább… de még gondolatban sem folytattam. És persze szó sem lehet arról, hogy a hátára valaha is bilit kötözzenek.

Nevettem, hogy ilyesmiket gondolok, és észrevettem, milyen kínosan nevetek, hát persze, átvettem családomtól a kínos nevetést, ha ugyanis anyám, apám, nagymamám nevetett, akkor kínosan nevettek, az Újhely-család minden tagja kínosan nevetett, hagyománnyá vált ez a kínos nevetés nálunk. Mennyi, de mennyi kínos nevetésben volt részem életemben, meg is jelentek előttem jelenetek, kirajzolódva szépen, amint szüleim és nagymamám bár nevetnek, de kínjukban nevetnek. Mert ugyan, és ez volt nálunk a mondás, minek örüljünk, talán annak, hogy mindentől megfosztottak bennünket, elsősorban emberi méltóságunktól, ember voltunktól, és ki akartak irtani!? És talán, kérdezgettük önmagunktól, annak örüljünk, hogy szinte minden honfitársunk gyűlöl bennünket, és a halálunkat akarja, sőt megmenekülésünk miatt még jobban gyűlöl és akarja halálunkat, hát ennek örüljünk?! Ezt kérdezgettük minduntalan, persze csak a lakás négy fala között, csak ott, és ott is szorongva. Ilyenkor menekültem otthonról.

Ám felfedeztem, hogy nemcsak jómagam, a szüleim és a nagymamám, hanem sokan mások is kínjukban nevetnek, és ez mostanság jellemző, és bár mások is kínjukban nevetnek, gondoltam, másfajta kínok azok, mint a mi kínjaink.

Felötlött bennem minduntalan, ha ily sokan nevetnek kínjukban, vagy egyáltalán nem is nevetnek, akkor változást kéne elérni a nevetésben, és azonnal fő kutatási témámra, a korszakváltozásokra, új kezdetekre összpontosítottam, a második kötetére, az elsőt már éppen befejeztem. Felötlött bennem, hogy témává kéne tennünk, kutatási témává  magát a nevetést, központi témává, körül kéne írnunk, taglalni kéne hatásait, és meghatározni, a meghatározáson is nevetve. Bevezethetnénk a vallomást a nevetésről, vallhatnánk lépten-nyomon, mindig és mindenhol a nevetésről, a nevetésről mint olyanról tarthatnánk beszámolókat, a róla való tudást elmélyíthetnénk, és új, friss tudást szerezhetnénk. Ezzel, a nevetésről való új tudással megerősíthetnénk, hogy a nevetés és az ember egymásból következik, csak az ember képes nevetni, és ha az ember nem használja ki eme különleges, egyedi képességét, akkor nem maradhat ember. Ha ki akarunk mászni jelenlegi siralmas állapotunkból, amiben most vagyunk, nevetnünk kell, mindenképpen nevetni, sőt kacagni, vigyorogni, mosolyogni, röhögni, lehetőleg teli szájjal és persze ösztönösen, igen, ösztönösen, vagy ha nem megy, akkor lehet tudatosan is. Sőt, meg kellene kísérelni, hogy bánatunkban is nevessünk, vagyis nevessünk, ha akadályba ütközünk is, ha nincs is örömünk, igen, ez volna egy igazi változás, korszakváltozás, nevetni öröm vagy tréfa vagy siker hiányában, bánatból nevetni és aggodalomból és sikertelenségből nevetni, nevetni a mindentől való megfosztottságunkon, a méltóságunktól való megfosztásunkon is, sőt nevetni azon is, ha ki akarnak irtani, és persze egyáltalán nem kínosan nevetni akkor sem. Erre kellene törekednünk, de tényleg, mert öröm, siker kevés van, bánat, aggodalom, kín, kiirtás meg sok, és ha bánatunkban, aggodalmunkból vagy kínunktól függetlenül, no meg kiirtásunkon is nevetnénk, nevethetnénk akármikor, és ez bizony valamifajta új kezdet lehetne.

Tavasz volt, mégis egyszeriben fakónak láttam a szüleim nagyszobájába beáramló napsugarakat, mikor felugrottam hozzájuk a Jókai térre, illetve színtelennek érzékeltem, és virágillatot sem éreztem, amit pedig tavasszal mindig érezni szoktam. Lám, gondoltam, az egészséges tavasz sem tud betörni a szüleimhez.”.

 

A második fejezet 36. alfejezetéből, címe szerint: „Szerelmeim – (egy)”:

„Szakítok Diánával, három év soknak tűnt belőle, de, mint valami kullancs, sőt kullancsok kullancsa, Diána úgy tapad rám. Nem veszi tudomásul, hogy nem tudom már elviselni, és üldöz, a legrosszabbal üldöz, a szerelmével. Nem hajlandó leválni rólam, elválni, levakarhatatlannak tűnik, jön, kérlel, átkozódik, telefonál, minduntalan felbukkan, botrányt csap. Kiszolgáltatottnak érzem magam, egy szerencsétlen férfiúnak, akit büntetnek szerelemmel, akinek életét feldúlják, és akinek bujdosnia kell, sőt rettegnie.

Az egyik nap például, de sok ilyen napról számolhatnék be,  Diána telefoncsörgésére ébredek, lecsapom persze a kagylót, hiába, megint, újra és ismét hív. Felveszem, lecsapom, számtalanszor, de Diána százszor is felhív, végül félrerakom a kagylót. Nemsokára Diána már a kaputelefonon lóg, csenget és csenget, nyomja és nyomja, így aztán kénytelen vagyok a kaputelefont is kiiktatni. Azonban Diána bejut a házba, és most már az ajtócsengőn csenget, csenget és csenget, hogy aztán az ajtót kezdje rugdosni, rúgja és rúgja, veszettül rúgja. Félek, szájára vesz a ház, mivel hallom a szomszédokat, akik kijönnek megnézni, mi ez a lárma, és láthatják, amint Diána dühödt elszántsággal be akar jutni hozzám. Kénytelen vagyok beengedni. Levágja magát abba a karszékbe, abba, ahová senki más, csak én ülhetek, és sírva követel szeretetet, vonzódást, nemi egyesülést, szerelmet és így tovább. Megöl engem, jelenti ki nyögve a szavakat, a geci Gyulát megöli, kiiktat a világból, pedig úgy szeret, ahogyan soha senkit nem szeretett. Menjen lélekgyógyászhoz, javaslom, vagy agyápolóhoz, gyúrassa át egy kicsit azt a kurva fejét. Nem érti, miért nem szeretem őt, jajgatja, miért, kérdezi aztán bőszülten, miért nem lehet hozzá vonzódni, miért nem lehet benne, őbenne gyengéd kedvességgel kéjelegni, egy ilyen genyónak is akár, mint én. Utálom őt, mondom, értse meg, utálom. Gecihuszár, vágja a pofámba Diána, nem szabadulok tőle, azt már nem, legfeljebb holtamban. Vegye már észre Diána, hogy hányhatnékom van tőle, mondom, ha csak ránézek. Micsoda durva, micsoda egy szemét vagyok én, mondja, micsoda geci, de kitart, jelenti ki, és imádja a gyereket, Ádámot, mindent megtenne érte. Keressen egy olyan hapsit, sziszegem, akinek a gyerekéért esetleg tenni kell, Ádámért nem kell, van anyja is. Akkor Diána, mutatva, hogy a veszekedésre fátyolt akar borítani, rátér arra, hogy lehallgatnak, meggyőződése, lehallgatják a telefonomat, tudniillik, mikor tegnap felhívott, hallotta csevegésemet egy nővel, nyilván valamit elcsesztek a lehallgatók. Etelkával hallhatta eszmecserénket a telefonban, mondom, vele eszmékről szoktunk bizony csevegni, Etelkával, az új, mint hangsúlyozom, barátnőmmel, ugyanis Etelkával lehet eszmét cserélni, mivel Etelka egy kutató csaj, politizáló elme, izgató cicikkel, van egy fia is, olyan korú mint Ádám, jól kijön egymással a két srác, és a csajnak kisujjában van mindenfajta újító elképzelés. Undorító picsa lehet, jegyzi meg Diána, az ilyen picsákat, tudtával, nem is szokták megbaszni. Szokták, mondom, én meg szoktam tenni, és alig várom, hogy megtehessem mindig, és bizony sokkal szűkebb van Etelkának, mint Diánának, és Etelka hihetetlen módszert alkalmaz a hímtag szorítására. Hagyjam abba, gennyes geci, mert, ordítja Diána, tökön rúg; tesz is egy mozdulatot a lábával felém, a megfelelő irányba. És többé nem mozdul a karszékemből. Próbálom kitenni a szűrét, de Diána eredményesen ellenáll, üt, vág, csépel, rugdos, birkózunk, végül is nekem kell  elmenni, és Diánát a lakásban hagyni.

Kószálok a városban, nem tudom, mi tévő legyek, néha felhívom a saját számomat, de mindig Diána jelentkezik és legeciz.

Kénytelen vagyok anyósom, Anna faházában, Taksonyban, a soroksári Duna-ágnál meghúzni magam, ahol, mivel fűteni nem lehet, fázom, november lévén, mégsem mehetek haza, lakásomat Diána sajátítja ki, a telefont Diána veszi fel továbbra is, valószínűleg szabadságra megy, hogy még munkába se kelljen mennie, így aztán kérleltem Etelkát, új választottamat, akinek szigorú időbeosztása csak ritka találkozásokat engedélyez, hogy néhányszor, kivételesen, nála aludhassak az Ulászló utcában. Etelka, ez a közgazdászkutató hölgy azonban mereven visszautasítja kérésemet, nem segít rajtam, sőt az is kiderül, hogy alkalmatlan szeretőnek, teljesen alkalmatlan még farkalásra is. És aztán, hogy Diána kikutatja a címét, hogy most már oda is, Etelka ajtaja elé is járhasson botrányozni, hát Etelka szakít  velem, amit nem igen bánok.

Néha hazamerészkedem a Csurgói útra, ilyenkor dobol a vér a fejemben, és nemhiába dobol, mert Diána ugyanúgy ül a karszékemben, mint sok nappal ezelőtt, ha nem látnám, nem is hinném el, és kijelenti eszelősen, igen, eszelősen, hogy nem hátrál, amíg együtt nem fogunk hálni. Tűnés, kiabálok rá, mert kiiktatom a világból. Sokba kerül a temetés, jegyzi meg Diána röviden és velősen, nyilván nem is tudom mennyibe, mert az ilyen gecihuszároknak, mint jómagam, fogalmuk sincs temetési díjakról. Különben gyereket szülne nekem, veti fel sokadszorra, és kitenné a szívét értem meg a gyerekünkért. Gyerek, tőle, és most már ordítok, hallgatni sem bírom. Geci Gyula, kiabálja Diána, egy ilyen geci Gyulának persze csak az Emma kell, még mindig csak az Emma, tudja jól, de megöli, kiabálja Diána, megöli az Emmát.

 Nemsokára újít taktikáján, mert a minap, mikor ismét távoznom kell a lakásomból miatta, utánam rohan, benyomakodik a felvonóba hozzám, ki a kapun velem. Akkor egy csellel visszaugrom a kapu mögé, és usgyi fel, be a lakásba, gyorsan magamra zárva az ajtót, csupán azt felejtve el, hogy Diána már kulcsot csináltatott a zárhoz. Szépen vissza is tér, egyből a lágyékomra céloz a lábával, de sikerül elugranom, csak a szeméremcsontomat éri a rúgás. Elvitetem a rendőrséggel, üvöltöm, vagy beutaltatom egyenesen a bolondokházába. Azonban kénytelen vagyok megint én távozni a lakásból. Diána viszont ismét a nyomomba ered, ám én beugorva kocsimba, a bogárba, a világoskékbe, bezárom annak ajtóit, de a parkolóból már nem tudok kiállni, ugyanis Diána a kocsi mögé veti magát, le a földre, ott hever a hátán, széttárva lábát, a feje fölé téve karját. Kénytelen vagyok várni a kocsiban, leírhatatlan dühvel és tehetetlenül, mikor unja meg Diána a kocsi mögötti földön heverést, de nem unja meg. Mikor észreveszek egy taxit, kiugrom a bogárból, és miközben a taxihoz rohanok, be akarok húzni a feltápászkodó és elém ugró Diánának, viszont megelőz, és sikerül végre a lágyékomba rúgnia.

Szeretném elfelejteni, hogy tulajdonképpen Diána szedett fel engem, közvetlen azután, hogy szakítottunk Emmával. Nem volt ellenemre, mert megigézett koromfekete haja, a dús, fekete szempillájától övezett kék szeme, és legfőképpen a feszes, feszesen dagadozó emlője. Azért szedett fel, mert tájékozódott rólam, számára jelentékeny figurának tűntem, számára, egy műszaki rajzolónak, sőt azt gondolta, egyenesen neki vagyok teremtve. Tulajdonképpen megdicsőült tőlem.

Szeretkezünk aztán Diánával igen keményen, úgy érzem, mintha sportolnék, mondjuk futnék hosszasabban,  ki is merülök szépen, akár valami edzés után. Diána kihozza belőlem még a legtakargatottabb késztetéseimet is, eléggé szemérmetlenül. Miután meg kibújunk az ágyból, laza, könnyed, derűs hangulat lesz úrrá rajtunk, és kibontakozik, továbbra is meztelenül járva-kelve, vodkát iszogatva, társalgásunk, amely nekem merő szórakozás, felüdülés meg kikapcsolódás, idegeim kisimulnak, és felvidámodom. Diána ugyanis azonnal rám hangolódik, amit díjazok, hisz erre, a rám hangolódásra, tapasztalataim bizonyítják, nem születik mindenki, sőt ritkaságszámba megy. Mert mondjuk, ha például megkérdezem, és általában mindig ugyanazt, hogy mi a hír rólam, akkor Diána azonnal képes válaszolni, például azt, hogy azzal van tele a város, milyen nagyszabású alak is volnék én, több szempontból is nagy, a szabásomról nem is beszélve, már ami a legfontosabb szervemet illeti. Mire kijelentem általában, ennyire azért nem lehetnek igazak a hírek mostanában. Akkor Diána rátér arra, hogy mióta neki teszem a szépet, az is elterjed, mennyivel dúsabban nő a szakállam, de ez még semmi, mert kutatásaimról beszél mindenki, hogy kutatásaim is akkora sebességre kapcsolnak, mióta vele vagyok, mint még soha.

Diána féltékeny, fenyegetőzik, összevarrja a micsodájukat azoknak a csajoknak, akik rám szemet vetnek, úgy véli, minden nő rám hajt, mert mindegyiknek, ahogy neki, egyetlen célja van, valami figyelemre méltó férfit, olyat mint szerinte jómagam, meghódítani. Imádja a jelentősnek tartott férfiakat, csodálja az én kitartó, elszánt elköteleződésemet a kutatásaim iránt, kérlelhetetlen kötődésemet a hivatásomhoz. Mert az a fajta nő, aki csak fennforgó hímek párjának képes elképzelni magát, akkor elégedett, ha megszerez magának egy-egy ilyen tojásfejűt. Arra törekszik, hogy bekerüljön egy olyan társaságba, amelyben nagyra törő kutatók, művészek, egyetemi fickók rajzanak, és törekvését siker koronázza, egyik előző szerelme, egy matematikus révén.  Különben neki magának, úgy véli, nincs alkotóképessége, nem is tartja sokra magát, csak úgy él bele a világba, törekvése nulla, kielégíti, ha a szeretői törekednek, érvényesülnek, kielégíti a tervező iroda, ahol rajzolóként sem igen véteti észre magát. Azt a matematikust, különben igen jóképű fiút, aki szelíd is, kedves is, és szeretné feleségül venni őt, pontosabban szeretne feleségnek valót formálni belőle, Diána megunja, bár nincs vele semmi baja, ha csak az nem, hogy túlságosan zavartalan, kiegyensúlyozott és egyhangú mellette az élet. Megcsalja a társaság egy másik tagjával, valami irodalmárral, aki szertelen, túlfűtött, bolondos, zabolátlan, meglehetősen erőszakos és támadó is, nem túl jó kinézetű, és semmi kedve nősülni, azonban Diána érdekes, izgalmas férfinak tartja, elképesztően műveltnek, és bár sokszor nem érti megnyilatkozásait, fél is tőle meglehetősen, viszont mellette nem unalmas az élet, az aztán nem, inkább zaklatott. Ez az irodalmár fiú öngyilkos lesz, Diána szeretné mutatni, mennyire megrendül, ámde inkább örül, persze titkon, hogy megszabadul tőle. Rájövök, hogy Diána szemében hol a matematikusra, hol az irodalmár fiúra hasonlítok, ezért leszek számára az igazi.

És szeretkezünk, bármi is legyen, szeretkezünk, ha Diána lázas, súlyosan lázas beteg,  mikor vagy negyven fokot mutat nála a hőmérő, köhög, nehezen lélegzik, és halálra váltan fekszik, akkor is szeretkezünk. Beférkőzöm hozzá az ágyba, levetkőztetem, nem érdekel betegség, nem vagyok hajlandó kihagyni egyetlen alkalmat sem. Hányavetin megjegyzem, ha Újhelynek születne Diána, nem mernének beléhatolni vírusok, és a hideg sem rázná. Mire Diána gyenge hangon, mivel alig van ereje, a szeretkezés meg a láz elveszi, összeszedi magát és képes odamondani nekem azt, éppen azt, ami nekem tetszik, reszkess vírus, itt egy Újhely. Azért farkallak meg Diána, jelentem ki, hogy meggyógyulj. Gonoszkodom vele, mert valahogy Diána kihozza belőlem a gonoszkodást.”

 

 A második fejezet 48. alfejezetéből, a címe „Az úgynevezett Lomha”:

„Az úgynevezett Lomha becenevű gimnáziumi padtársam, kinek rendes neve Bálint,  rendezi a soron következő érettségi találkozónkat a frissen, már az új rendszerben, néhány hónap alatt felépített, hűvösvölgyi házában, ami nem egészen önálló ház, hanem ikerház. Lomha ajánlja fel, menjünk hozzá, elég nagy a háza, és, gondolom, dicsekedni is akart vele, mondván, hogy a kertjében, amelyet meg kell osztania azért az ikertulajdonossal, kitűnően süthetünk húst, egy körültekintően kialakított kerti tűzrakó helyen. És tényleg, Lomha nem győz büszkélkedni ezzel a házzal, amely, mint meséli, rekordidő alatt, háromnegyed éven belül, tulajdonképpen a politikai változások legsűrűbb napjaiban készült el. Látom, divatos ház, mert most az a módi, hogy egy térben, az alsó szinten legyen a nappali, az ebédlő meg a konyha, jó nagy térben, a felsőn a hálószobák, nem is egy fürdőszobával. Különben nekem nem tetszik, aránytalan, és formáját a kuszaság jellemzi. A kert nem nagy, és még kopár, rendezetlen, ott sütjük a tarját, amelyet előre bepácol Lomha barátnője, Édua, aki, ahogy elnézem, legalább huszonöt évvel fiatalabb Lomhánál, meglehetősen szép és kedves, aranybarna nő.

Nyüzsgünk, csaknem teljes az osztálylétszám, bár már nyugszanak temetőben is közülünk, és nem is mindenki jön el, és van, akit nem is ismerek már meg, annyira kiment a régi formájából. Úgy történik minden, ahogy egy ilyen találkozón szokás, hadarunk valamit arról, mi van velünk, mit értünk el, mi a szándékunk, szóval papolunk magunkról, a pályánkról, a családunkról, nem is mindig figyelünk oda a másikra, miközben sütjük és zabáljuk a tarját mustárral, franciával,  természetesen rozskenyérrel, hozzá vörösbort iszunk, esetleg fehéret, kellemesen jót, bár nem győződünk meg a márkájukról, illetve a többféle sörből  vedelünk, ki mit és hogyan. Sokan megvallják, mennyire a szájuk íze szerinti ez az újonnan beköszöntött demokrácia, taglalják, sőt megragadják, mint mesélik, a friss lehetőségeket, amelyekről sosem gondolták volna, hogy nálunk is lehetőségek lehetnek. Viszont vannak, akik csepülik ezt a változást, keseregnek és képtelenek beilleszkedni az új viszonyok közé.

Hát itt tartunk most, gondolom, és mocorog bennem a kisördög, de megtartóztatom magam  közölni véleményemet.

A házigazda, Lomha előadja sikereit, ragyogóan megfestve, mire vitte mostanában, tulajdonképpen a változás néhány hónapja alatt, mert hát ő, mint kinyilvánítja, üzleti tehetség, és szinte kéjelgően adja elő, mennyi cége van.

Még nem mondtam el, hogy Lomhát azért neveztük el Lomhának, mert nehezen mozgott, sőt lustán, hisz igen magas és kövér volt kamasznak; és most is ilyen. Furcsa, sőt bizonyos értelemben bámulatra méltó fickónak látszott, kedvesnek és megnyerőnek, a maga módján. Volt még egy érdekessége, ami már a gimnáziumban, tizenéves korában kiderült, hogy rabja a nőknek.

Emlékszel, Lomha, fordulok hozzá, mert továbbra is Lomhának és nem Bálintnak nevezzük, emlékszel, mikor, az érettségire készülve, abban a rekkenően meleg májusban, a Római-parti strandon tanultunk, és egyszer csak eltűntél mellőlem, néztem, merre vagy, hát felfedeztelek egy olyan negyven felé közeledő, szőke, hihetetlenül nagymellű nő mellett, aki egy gyékényen napozott, te már ott tanyáztál és dumáltál neki. A nő mosolygott, majd nevetett, aztán kirobbanóan kacagott. Mikor visszajöttél, előadtad, hogy egyszerűen kijelentetted a nőnek, elveszed feleségül, annyira tetszik neked, aztán szó szót követett, és este máris találkozni fogtok. Mondtam, az anyád lehetne, Lomha. Az a jó, válaszoltad  sejtelmesen.

Lomha nevet, barátnője, a szép, aranybarna nő, Édua szintén. A többi osztálytársam is nevet, sőt röhög.

Festő akart lenni Lomha tulajdonképpen, lehet, hogy azért, mert szülei megvakultak, miután a kommunisták kitelepítették őket, nagykereskedők lévén, megfosztva mindenüktől, és valami ragályos szembetegség okozta ott, a táborban vakságukat. Aztán úgy alakult, hogy unokájukból, Lomha fiából lett festő.

Érdekes, Lomhát azért vették fel egyetemre, mert szegényen nevelkedett, valahogy elfelejtődött, valószínűleg adminisztrációs hiba folytán, hogy az ő szegénysége nem az a szegénység volt, amelyet a diktatúra díjazott, éppen ellenkezőleg, azt megérdemelt szegénységnek vette az állampárti  hatalom; a régi gazdagoknak szegényeknek kellett lenniük. Lomha ócska ruhákban járt, az olcsó menzát is alig volt képes kifizetni. Senkit sem hívott meg magához, évfolyamtársai közül sem, szégyellte a Külső-Ferencvárosnak azt a veszélyes utcáját meg a komfort nélküli lakást, ahol kényszerültek lakni. Emlékszem, milyen sűrűn jelentette ki Lomha akkoriban, bár mintegy mellékesen, hogy  majd szeretne egy kertes házat. Ezt jól megjegyeztem.

Már egyetemista korában, a közgazdaságira járt, megnősült, egy csepp kétsége sem volt, hogy örökre akarja a házasságát, amely mély szerelmen alapult. Képzeljétek, gyerekek, mondja Lomha, mikor megpillantottam a leendő feleségemet, Mártát, tudtam, valami visszavonhatatlan történt. Magas, karcsú, koromfekete lány volt, sugárzott tekintetéből a megbízhatóság. Ilyen nőre vágyódtam. A házasság számomra tulajdonképpen egy menekülési kísérlet volt, a megváltozásom érdekében, legalábbis a nőkhöz való viszonyomat tekintve.

Lakásra, egy szerényre, a felesége apja révén, aki jó pozíciót töltött be, tettek szert. Hogy valami pénzük is legyen, Lomha ráhajtott a népköztársasági ösztöndíjra, a feltételt teljesítette, két egymást követő félévben kitűnő volt, és mégsem kapta meg, mert nem végzett az ifjúsági szervezetben munkát, hát balhézott, hogy hisz nem végezhet, mivel nem is tagja annak, azonban nem fogadták el ezt a kőkemény érvet. Megint bankban dolgozó apósa összeköttetéseire szorultak, és az após el is intézte, kapjon Lomha a banktól ösztöndíjat, amelynek feltétele volt, hogy diploma után a bankban vállaljon állást. Hát nem rossz egy bank, gondolta Lomha, tulajdonképpen nem. Teltek az évek, és Lomha egészen a főosztályvezetőségig vitte, semmi különös nem történt vele hosszú évekig, ha csak az nem, hogy fia született, és egy szép belvárosi lakás boldog bérlője  lett.

Lomha életének fordulata akkor következett be, amikor a bankjának lehetősége volt vegyesvállalatot létrehozni egy olasz bankkal, és mivel Lomha valamennyire tudott olaszul, valamelyik régi felmenője állítólag olasz származású volt, és ez Lomhát az olasz tanulására ösztönözte. Kinevezték Rómába a vegyesvállalat magyar igazgatójának, az olasz igazgató mellé, amit isteni jótéteménynek tartott. Sikeresen működött, úgy vezette a vállalatot, mintha a sajátja lett volna, szépen  keresett, körülbelül a negyedét kapta, mint az olasz kollégája, de az is nagy összegnek számított magyarországi viszonylatban. No persze, az állam fölözte le a hasznot, azt, ami megmaradt az olasz bankkal megosztott nyereségből, mindezt különleges külkereskedelmi ügyletnek nevezve, különlegesnek, mert az a közös vállalat nem  tagozódott be a szocialista rendszerbe. Nem úgy működtünk, mint itthon, meséli Lomha, így aztán megkóstolhattam  az ízét annak, hogy, miközben millió dolláros üzleteket kötöttem a félig állami cégnek, amellett csinálhattam szépen a jövedelmező magánüzleteket magamnak. Csak két példa: vesz magyar almalé-sűrítményt és eladja az Egyesült Államokban, jól jövedelmező dolláros üzlet ugye; aztán vásárol ugyancsak magyar paradicsompürét és eladja Szaúd- Arábiában, az is dolláros üzlet és még nagyobb. Persze nem köti a hazaiak orrára. Arra gyűjt, hogy majd otthon egy kertes házat építsen a maga ízlése szerint, meg Saab kocsit vegyen.

Mindezt elmeséli hússütés közben ott nekünk. Épületes hatás.

A politikai változások kezdetén Lomha még mindig Rómában dolgozik, de igyekszik gyorsan haza, mert úgy látja, hogy lehetősége van megvenni a vegyesvállalat magyar, általa irányított részét; hitelhez folyamodik, már-már kap is a régi bankjától, aztán mégsem kap, nem lehet tudni pontosan, miért, ámbár sejti, mások akarják megszerezni a céget, kiknek nagyobb az összeköttetésük.  Na, erre megmérgesedem, és csődbe viszem a céget, meséli Lomha, miközben kiveszek belőle mindent, amit tudok, így az már nem kell senkinek, nekem meg szép kis tőkém lesz abból, csúnya dolog, de hát nem lehet szépelegni, a korszak nem kedvez ennek. Tanuljátok meg, a harc az harc, mondja.

Új üzletbe kezd, teljesen újba, társulva egy régi kollégájával, még a római korszakból, tudniillik alapítanak egy céget olasz termékek behozatalára, elsősorban gránitra, márványra, de különleges faanyagokra és meglepő stílusú fürdőszoba berendezésekre, kamatoztatva a régi kapcsolataikat. Az üzlet jól megy, sőt még annál is jobban, nagy a haszon, viszont nem telik bele néhány hét, és egyszercsak egy olasz férfi telefonon figyelmezteti Lomhát, hagyják abba, de gyorsan, mert ha folytatják, akkor csúnya véget érnek, hát jónak látják, olasz tapasztalataikra hagyatkozva, abbahagyni, és igen gyorsan, tulajdonképpen sebtében.

A pénzét kimentve több ruhaüzletbe fekteti Lomha, pici, talpalatnyi üzletekbe, butikokba. Nem akarja hinni, milyen jól mennek. Nagyobb lakást vesz és átvált egy Golf kocsira.   

Peregnek az események. Lomha szeretne újabb céget  alapítani, de nem kap hitelt most sem, még a régi bankjától sem. Mondják neki, rengetegen kérnek, kevés a pénz. Panaszolja a szomszédos butik tulajdonosnőjének, Egonnénak, aki felajánlja segítségét, van gyakorlata bankügyletekben. Összehoznak egy találkozót a kiszemelt bank egyik vezetőjével, meséli Lomha, de az is nemet mond. Akkor Egonné felveti, hogy meghívná a bankost egy érdekes programra. Nem bánná meg, teszi hozzá Egonné titokzatosan. A bankos rábólint, mert sejt valamit. És Egonné megrendezi. Belépünk a bankossal abba a lakásba, amelyet Egonné megjelöl, meséli Lomha, és a szobában, meglepetésemre, Egonné az ágyon kéjesen végignyúlva, pucéran vár, egyetlen gyertya világítja meg. Lábai szétterpesztve, kihívóan néz ránk. A bankos örömteli, nyerítésszerű hangot hallat. Gyorsan ledobja ruháját és nekilát. Mikor végez, Egonné int nekem, jöjjek én is, mondja Lomha. Kérdezem, muszáj? Nagyon is, mondja Egonné. Hát kénytelen vagyok, mondja Lomha, és aztán felváltva dugjuk Egonnét egy darabig a bankossal. És kapok hitelt, mondja Lomha.

Lomhára merednek volt osztálytársaink döbbenten, még a húsevést is abbahagyják. És az a mélységes csend, ami ránk telepszik, idegborzoló. Édua azonban mintha meg sem hallaná, amit Lomha elmesélt.

Próbáljuk meg elképzelni, mondom kissé riadtan.”

 

A harmadik fejezet 51. alfejezetéből, a „Munkanélküli Sanyesz”-ből:

„Meg kell vallanom, és előre bocsátanom, hogy menedéket kerestem.

Hát igen, menedéket kerestem, menedéket a zajok elől, mindenféle hangos és zavaró zajtól, menekülve tényleg, főképpen a fúrógépek zajától menekültem volna, persze elsősorban  a politikai zaj elől, mondhatni zajszennynek is, menekültem, a politikai beszéd szennye elől akartam kitérni. Politikai beszéd és fúrógép, két zajszenny, zajszennyeződés, amelyeket nem bírtam, megbetegített, egyformán betegített meg, de megvallom, a politika kissé jobban.

Fogalmam sem volt még arról, hogy menedéket kerestem, mikor szinte naponta kerestem kávéházat, tudniillik munka után, késő délután, mikor végre felálltam az írószekrényemtől, csábított, hogy kitörjek a négy fal magányából. És felöltöztem, igen gondosan öltöztem fel, és elindultam, de nem volt hova mennem, nem volt hova, a régi helyek megsemmisültek, nem maradt helyem sem Budán, sem Pesten, nem maradt helyem sehol. Kedvem lett volna beülni valahova, elsősorban persze kávéházba, ha találtam volna, ahol elszívhattam volna egy pipát, kávé mellett. És bosszankodtam, mert nem találtam igazi kávéházat, nem találtam olyan helyet, ahová szívesen jártam volna, nem találtam Pesten, és Budán még annyira sem találtam. Eszembe jutott a Hungária, mentem oda, de a Hungária kongott az ürességtől, egy-két riasztóan megvénült, hajdan ismerős, mára már csak homályosan ismerős figura tanyájának tűnt, kimenekültem onnan; hihetetlen, gondoltam, mennyire elkerülik, milyen dohos hely lett a valamikor élénk, nyüzsgő, páratlan kávéházból. Jobb híján a Belváros felé indultam, csatangoltam az utcáin, de hiába kerestem nekem megfelelő kávéházat.

Jövőtlen jövőtervezésinek kereszteltem el az intézetet, ahol dolgoztam, és vártam, mikor fullad bele igazgatója vajon, pártállami káder, a pártállamot megszüntető változás hullámaiba, hát gyorsan belefulladt, azonban helyébe az előzőhöz igen hasonló, pályája undorítóságát tekintve hasonló, ugyancsak pártállami tudományos káder került, holott ugye a pártállam már elsüllyedt, azonban ez az egykori káder mégis, romlottabb lévén, mint kiderült, az előzőnél, a felszínen tudott maradni. Mikor beiktatták, és bemutatkozott az intézet munkatársai előtt, egy szót sem szóltam, furcsa lehetett, hogy mint valami kuka csak állok a szájtépők között. Tudniillik társaim, találó kifejezéssel, tépték a szájukat, kétségbeejtően szövegeltek, elveszítették lábuk alól a talajt, bizonytalanok lettek, undorítóan viselkedtek, még nem tudták merre, hogyan helyezkedjenek, igen veszélyesnek és aljasnak látszottak, elképesztőnek is, szántam és utáltam őket. És az új főnök, a régi rend kegyeltje, diadalmasan taglalta a régi, amelynek egyik fő támasza volt, összeomlását, és szenvedélyesen dicsérte az újat, amely neki nem igen jöhetett jól, legalábbis elméletileg. Szóval taglalta a szükségszerű beköszöntét egy demokratikus, pompás, rendes és rendezett, hatékonyan működő, sőt szabad világnak, vagyis felvette azonnal az új rendszer mundérját. Próbált sokat nevetni, állandóan vigyorgott, jópofáskodott, és mindenki igyekezett vele tartani, utánozták, követték, csak én nem igyekeztem. Stílusosan magánosította és piackutatóvá változtatta az intézetet, hát persze, mi mássá is. Hozta a saját embereit, helyükbe a kirúgottaknak, mert, kellő rémületet keltve, rengeteget kirúgott. Engem megtartott, gondolván, hogy én az új korszak embere lehetek, sőt tárgyalt velem, mint fontos valakivel, és csaknem elröhögtem magam, mivel még a népköztársaság tudományos kádereinek avítt és undorító stílusában tárgyalt, az egyedül érvényes, beavatott és felkent tudás meg tekintély birtoklójának stílusában, holott már ennek a tudásnak és tekintélynek a köztársaság által létesített szemétdombon kellett volna hevernie. Kínosan éreztem magam, talán mondanom sem kell, igen kínosan. Nem kér mást tőlem, dumálta ez a főnök, csak hogy látható legyen, mennyire magaménak érzem a piackutatást. Hallgattam, és nem zártam ki, hogy ellenségesen hallgattam. Megkért, írjak az intézet kiadványába, persze tudja, nekem nem ez az életcélom, de azért, életcél ide vagy oda, írjak. Mikor megszólaltam végre, rövid, katonás és kemény voltam, ugyanakkor megemlítettem, hogy olykor eltűnődöm, miért is végzek segédmunkatársi fizetésért, munkatársi beosztásban, főmunkatársi feladatokat. Csúnyán nézett rám. No mármost, ezek után igyekeztem szabotálni a munkát, egyáltalán nem érdekelt a piackutatás, kollégáimtól távolságot tartottam, meglehetősen nagyot, alig szóltam hozzájuk, feltűnő unalom és megvetés ült a pofámon, és csak akkor oldódtam fel kissé, ha kedvem volt mondogatni, micsoda kétes és nyomorúságos  is ez a hely, ez a piackutató, persze nem arattam sikert. Teltek a hónapok, és kiderülhetett, nem vagyok megtámasztva senki által, nem szerepeltem a nyilvánosságban sem, és hát megutálhatta a főnök a megvetést tükröző pofámat, meg ahogy átnézek rajta, mert átnéztem, és áthelyezett a kiadványokat sokszorosító részlegbe, megaláztatásul, persze a hangzatos szerkesztői munkakörbe, azonban egy másológép mellé, javítani a másolatokba került értelemzavaró meg helyesírási hibákat. A sokszorosító részlegfőnök, egy hölgy, korombeli hölgy, nem tudott hová tenni, szegény hölgy, megzavarta, hogy hogyan kerülhetett egy másológéphez az, aki olyan kutatói múlttal büszkélkedhetett, mint én, de, hogy zavarát feloldja, parancsolgatni kezdett és pedzeni, miszerint el kell végeznem egy sokszorosítógép-kezelői tanfolyamot. Beintettem, mindennemű érvelés nélkül. Hamarosan felszámolták a kiadványszerkesztést, miután a főnök végképp megbizonyosodott, velem bármit megtehet, vagyis kiszervezte mellőlem, vagy alólam, vagy ahogy tetszik, a másológépet, melyet éppen kezdtem megszeretni, tudniillik mellette kiválóan írhattam a könyvemet. Tehát az utcára kerültem, röviden szólván.  Kerülhettél volna, kérdeztem magamtól, máshová? 

Nem tudtam állást szerezni sehol, persze nem is igen törtem magam, undorodtam az ajánlkozástól, inkább félrevonultam. Mi volna, kérdeztem magamtól, ha kipróbálnád a munkanélküli segélyt, nem kéne csinálnod semmit azért a pénzért, miközben kényed-kedved szerint szentelhetnéd magad a fő művednek. Megbeszéltem Emmával, hogy valamivel kevesebb tartásdíjat fizetek Ádám után, Emma kedvesen és nagyvonalúan rábólintott, hát persze, a legfontosabb a művem írása, mondta. Majd igyekszem elkészült részleteiből még többet közöltetni, mint eddig, ígértem, az is hoz majd pénzt, persze le kell tagadnom, mert a segély mellett, a törvény szerint, más jövedelmem nem lehet, és igen nagyra voltam azzal, hogy még azt is tudom, azt, hogy mi van a törvényben.

És megindultam a munkanélküliek útján, büszkén meséltem mindenkinek, miközben nem értettem magam.

Havonta egyszer kötelezően elmentem egy munkanélküliekkel foglalkozó hivatalba, ahol a hivat”

Letölthető a könyv teljes terjedelmében