Részletek a fő művekből

Berkovits György: Diszcserje (kis)asszony

Berkovits György: Diszcserje (kis)asszony

Letölthető a könyv teljes terjedelmében

Mottó: „Akit követnek, annak szelleme lyukas lesz”. (V., vagyis Virágh Emma).

Az első fejezet, amelynek címe: „Otthonos harcban”, 1. alfejezetéből, címe szerint „Szürke férfi”:

„Kissé feszültnek látszott Emma aznap, mikor azt gondolta, hogy követték az utcán. És még egy másik különös eset is történt vele ugyanakkor, ez is foglalkoztatta, sőt idegesítette.

Hirtelen kora tavaszba fordult az idő, és ő már tavaszias könnyedséggel öltözött, át is járta a még hűvös levegő. Megkopott, világoskék kordnadrágot viselt, bár kissé feszült rajta, és kinyúlt, világosbarna, ócska pulóvert, amely viszont vagy három számmal is nagyobbnak tetszett a méreténél. Nem divatozott.

Egész délelőtt fényképezett, végig fényképezte a Rákóczi utat, előtanulmányként egy filmhez, olthatatlan vágyat érezve a filmrendezés iránt, bár fogalma sem volt, hogyan valósítsa meg, hogyan készítse el első filmjét, milyen pénzből, különben is a prózaírást tekintette hivatásának, könnyes hivatásának.

Novellái, amelyek mind egy ábrándjait el nem vesztett leányról szóltak, néhány hónap óta megjelentek. Minden egyes elbeszélésének főszereplője ugyanaz a lány volt, feltűnően érdekes jelenség, tudniillik kivételes képességekről tett bizonyságot, valamit nagyon jól csinált, a legjobban, legértékesebben, ám elsősorban tisztességesen meg újszerűen, no és az ábrándjai szerint, viszont a külvilág végzetszerű ellenállásával találkozott, rosszindulattal, alacsonylelkűséggel, mindenféle csalárdsággal, ami nem törte meg, ábrándjairól eszében sem jutott lemondani.

Emma elégedetten haladt, mert rengeteg fotót készített aznap.

A Bástya étterem előtt egy férfi oda lépett hozzá, és rámordult, mutogatva egy igazolványt, hogy olyan nő ő, vagyis Emma, akit ellenőrizni kell, mert mintha rosszban sántikálna, annyira idegenül fest. Idegenül, ezt hangsúlyozta a megtermett, sörhasú, középkorú férfi, aki torzonborz, fekete hajat és középszürke öltönyt viselt, és aki szúrósan tekintgetett rá, felszólítva, vegye elő szépen a személyijét. Emma megjegyezte, hogy neki meg a férfi idegen, de nagyon. Megkérdezte, miért igazolná magát egy civilnek, és haladt tovább, tele kellemetlen érzésekkel. A férfi, követve Emmát, ráripakodott, ne szemtelenkedjen, vele nem szoktak, és kijelentette, ha ő valakit igazoltatni akar, akkor az vágja haptákba magát, és adja elő, de gyorsan, a személyi okmányát, és megint hadonászott az igazolványával. Nem tudta hova tenni Emma ezt a férfit. Eszében sem volt megállni, és igazolni magát, miért is igazolná, gondolta, egy egyszerű járókelőnek, akinek látszott a férfi, ellenére a mutogatott igazolványának; ráadásul az olyan furcsa volt, Emma ilyet még sosem látott, és arra gyanakodott, hogy hamis. A férfi megragadta Emma karját, és ismét, most már harmadszor felmutatta igazolványát igen dühödten, majd megfenyegette Emmát, ha nincs tisztában azzal, kivel áll szemben, akkor beviszi a legközelebbi rendőrőrsre, hogy kiderítsék, melyik idegen bolygó lakosa, mert csak egy idegen mer arra vetemedni, hogy ellenálljon annak, akinek ilyen igazolványa van. Emma jobbnak látta úgy tenni, mintha keresgélné a személyijét ellenkezés helyett, majd felsóhajtott, nem találja, nincs nála. Persze hazudott. Miért volna köteles igazolni magát, és mi okból, gondolta egyre, egy olyan valakinek igazolni, aki csak úgy előtte terem az utcán, akiről fogalma sincs, kicsoda. A férfi elővett egy jegyzettömböt, megkérdezte Emma nevét, mire Emma egy légből kapott nevet mondott be. Akkor a férfi firkált valamit az első lapra, kitépte, és átadta Emmának, írja alá. Annak a lapnak a fejlécén, a jegyzőkönyv megjelölésen kívül, csupán üres, kitöltetlen rovat díszelgett, nyilván a férfi utólag akarta kitölteni. Jegyzőkönyvet vett fel, mondta a férfi, és gúnyosan kijelentette, ha nem tudná elolvasni Emma, akkor elmeséli, mit is írt, hát a forgalom Emma által történő akadályozását, éppen ezt, és röhögött, meg még azt is oda írta, hogy nem tudja magát Emma igazolni. Ezért megbírságolja ezerszáz forintra. Emma megkérdezte, hogyan akadályozta a forgalmat? A férfi kijelentette, ne okoskodjon, ha ő azt állítja, akadályozta a forgalmat, vagy bármit, akkor akadályozta, és jó volna, ha Emma haladéktalanul aláírná, ha tud írni, ha meg nem tud, akkor elég egy iksz is, csak gyorsan, nem ér rá, várják a Bástya étteremben. Emma nem volt hajlandó aláírni, sem fizetni.  A férfi erre rángatni kezdte, ingerülten és fenyegetően kijelentve, hülye picsa, fogalmad sincs a következményekről ugye, mert ha volna, ész nélkül aláírnál és fizetnél. Megkérném, ne tegezzen, mondta Emma. Ha magáználak az rosszabb volna, jelentette ki a férfi, és hozzátette, elég lesz háromszáz, esetleg kétszáz forint is, az esetben eltépi a jegyzőkönyvet, és mehet Emma, akit megvádolhatna akármivel, például, hogy ellenséges, idegen érdekeket szolgál, mint egy kém, amúgy is olyan idegenes, de most szerencséje van Emmának, ehhez nincs kedve. Emma okosabbnak gondolta a pénzt odaadni, persze csak kétszázat, mire a férfi azonnal lelépett és indult a Bástya étterembe. Az ajtóból visszafordult Emma felé, megjegyezve derűsen, hogy mi, magyarok csupán harminchárom-harminchét liter bort eresztünk le a torkunkon egy évben fejenként, Olaszországban meg száztizennégy litert, és akkor még azt állítják, hogy Magyarország vezet az alkoholizálásban, mondta kedélyesen megjegyezve, és bement az étterembe.

Mikor Emma eléggé zaklatottan, a Rákóczi út tömegfolyamából kiszakítva  magát, befordult  a Klauzál utcába, hazafelé, észrevett az áruház kirakata előtt ácsorogni egy középkorú férfit, aki magára vonta figyelmét, mert leendő filmje egyik figuráját látta meg benne. Emma zaklatottsága azonnal tovatűnt. A férfi tökéletesen szürkén festett, a szürke reklámjaként, haja szürkés ősz volt, öltönye galambszürke, inge világosszürke, nyakkendője sötétszürke, csak a cipője volt fekete. Emma gyorsan lefényképezte a férfit, többször is, majd mint ki jól végezte dolgát, tovább állt.

Meg kell jegyezni, hogy az áruház kirakatait, amely előtt a szürkén festő férfi ácsorgott, éppen átrendezték. Két kirakatrendező nő, az egyik hirtelenszőkére festett, óriási mellekkel, a másik fekete és cingár, próbabábukat öltöztetett fel szürkés-vöröses-sárga ruhákba, úgy látszik ez lett az új tavaszi divatszín. Szájukban gombostűkkel nagy hangon versengtek, melyikük kapartatta ki a méhét többször. Egy gyógyász meg akart hágni kaparás előtt, képzeld, egy ronda alak, jegyezte meg az egyik, az óriás mellű, és hozzátette, csupa szemét alak van különben a nőgyógyászok között Budán is, Pesten is, a legtöbb le akar feküdni a betegével, főleg ha az  küretre jön, de még inkább, ha várandós, és minél nagyobb a hasa, annál jobban, annál hevesebben, romlott, fajtalankodó banda, mondta így, és a cingár társa élénken helyeselt.

 Azonban Emma lépteket hallott, mintha a maga lépteihez hasonló ritmusban jött volna utána valaki. Gyorsított. Azok a léptek is gyorsítottak. Micsoda ócska krimi, futott át rajta, csak nem veszi magára, a rohadt életbe. Mégis egyre gyorsított. Azok a léptek is egyre gyorsítottak. Mindennapos dolog ez, gondolta, a követés, illetve, hogy azt hisszük, követnek, főleg nagyvárosok zsúfolt utcáin érezzük mindennaposnak, mikor a járókelő ki van szolgáltatva bárminek, bárkinek. Nem egyszer kerítette már hatalmába az érzés, mintha követnék. És sosem követték, erről megbizonyosodott. Nem érdekes, gondolta, és haladt tovább. Ámde továbbra is hallotta az őt követő lépteket. Úgy vélte, hogy ezek a léptek biztosan a megtermett, sörhasú, középkorú, torzonborz, fekete hajat és középszürke öltönyt viselő férfi léptei, aki szúrósan tekintgetett rá, felszólítva, vegye elő szépen a személyijét. Nyilván az követi, ki más is lenne. Próbálta magát lebeszélni a hátranézésről, sikertelenül. És megpillantotta azt a középkorú, szürkén festő férfit, akit az imént lefényképezett, és aki néhány méterrel mögötte követte, ráadásul napszemüvegben, amely még inkább fenyegetővé tette. Emma egy pillanatra megtorpant és merően nézte. A férfi Emmától körülbelül két méterre megállt, és parancsolóan rászólt Emmára, kisasszony, adja ide a filmet. Emma hosszas magyarázkodásba kezdett arról, miért fényképezett, de a férfit egyáltalán nem érdekelte, oda sem figyelt. Nagyon gyorsan add ide, te, szemét picsa, mordult Emmára a férfi, mert baj lesz. Emma rohanni kezdett, miközben arra gondolt, okosabb volna, ha odaadná a filmet, és miért is ne adná oda. De csak futott, a férfi meg utána. Mi volna, kérdezte magában Emma, ha visszafordulna, és tényleg odaadná a filmet? De nem fordult meg, maga sem tudta, miért nem, inkább rohanvást vágódott be a kapunkon, a Klauzál utcának a Dohány utca sarkához közel álló egyik nagy bérháza kapuján. A léptek, ugyancsak futó léptek, mintha oda is követték volna. A felvonó nem működött. Kettesével vette a lépcsőket. Megbotlott és elesett. Hátra nézett, miközben tápászkodott fel, vajon most utolérik-e azok a léptek? Nem látott senkit. Már nem is hallott. Fellélegzett.

Engem nem talált otthon, szerencsére, hogy nem, gondolta, így nem fedezhettem fel, hogy valami rendellenes történt vele, esetleg még azt is, hogy rohant. Nem szívesen árulta volna el az okot.

Kinézett az ablakon, és észrevette a férfit a ház előtt ácsorogni, tekintgetve felfelé. Szürke férfi, szaladt ki Emma száján. Szürke férfi. Mi van akkor, ha Szürke férfi nem száll le róla? Gondolatainak, képzelgéseinek részévé fog válni? Ha még csak azoknak, de ha az életének is?! Nem volna jobb, ha leszaladna és odaadná neki a filmet?

Elindult, hogy lemenjen és átadja Szürke férfinak a filmet, egyszer és mindenkorra kitörölve emlékezetéből, de éppen akkor értem haza. Emma azt mondta, leszalad kenyérért. Majd később, mondtam, mesélni akarok neki, mit tapasztaltam a kutatási terepemen. Elképesztőek a viszonyok, meséltem, nehéz kibírni szemtanúként, jó idegek kellenek hozzá.

A megfosztottságot és elesettséget, ahogy megfogalmaztam témámat, kutattam, tulajdonképpen a szegénységet, pontosabban a szegénység kultúráját, amelyet egy sajátos, felszín alá nyomott világnak láttam, a kiszolgáltatottság, a lealacsonyítás csaknem állati szintjén, ahol a munka nem mutatkozott másnak mint robotnak, tulajdonképpen a semmiért, amit követett az alkoholba menekülés, sokszor a családot összeroppantó, elképzelhetetlenül durva viszályok véres bántalmazásba torkolló mindennapos sorozatával. Azokban a hónapokban le is fogytam, elmélyült a szám körül egy orromig húzódó kétoldali ránc, sokat gúnyolódtam, néha keseregtem.

Mikor befejeztem beszámolómat, Emma az ablakhoz lépett, lenézett, de már nem látta a szürkeruhás férfit.

Eltitkolta előlem, mi történt vele, mibe mászott bele óvatlanul, mert tudta, ha elárulná, rávágtam volna rögtön, és közben sokértelműen mosolyogtam volna, hogy nyilván azért nem volt képes odaadni azt a filmet, mivel továbbra is szerette volna, hogy kövessék, hogy elterjeszthesse, lám, Virágh Emmát követik, ismertségét tetemesen növelve, hátha híressé válhat, ami egy írónőnél, főleg pályakezdőnél, nem közömbös, különben is kit követnének, ha nem Újhely Gyula feleségét, hiszen egy ilyen feleség követésre méltó. És még azt is elhintettem volna, amint gondolta Emma, hogy írjon egy novellát erről a követésről, lehetne nyitó darabja tervezett kötetének. És élveztem volna, ahogy mindig is élveztem, vélte ezt is Emma, az ilyenfajta szövegemet.

Emma azon gondolkozott, milyen furcsa, hogy két nem mindennapi esemény történt vele az utcán egymás után, kalandja azzal az igazolványát követelő és jegyzőkönyvet felvenni akaró férfival, aki őt idegennek nevezte, és a szürkeruhás férfival. Elmesélte nekem az előbbit, a szürkén festő férfiről hallgatott. Egyre csak azt kérdezgette tőlem, méltatlankodva és feldúltan, vajon miért nézték őt idegennek.

Vedd kitüntetésnek, Emma, mondtam, hogy idegennek bélyegeztek, csak hát pénzbe került. Az idegen más, magyaráztam, és te nyilván másnak hatottál, legalábbis a téged igazoltatni akaró férfi szemében, aki mintha tudta volna, hogy az én feleségem vagy, hahaha. Idegennek, másnak hatottál az öltözékeddel, hisz, amit viseltél, azt én vettem neked egy párizsi piacon, nem is festhettél csak idegennek, aztán idegennek mutatkoztál a járásoddal, azzal a sajátságos, tánclépésszerű Díszcserje (kis)asszony járással, meg azzal, amilyen arcot öltöttél, és ahogy a többi járókelőt szemlélted. Mit mondjak még, kérdeztem, ja igen, legfőképpen a kisugárzásod mutatkozott nyilván annyira másnak, szögeztem le, a kisugárzásod feltűnt annak a férfinak, folytattam, meg is sértődnék, ha egy férfinak nem tűnne fel a kisugárzásod, Emma! És végképp megbizonyosodott aztán az idegenségedről az a fickó, hisz megtörted a helyi szokást, mert mi, magyarok az akármilyen felsőbbség, vagy felsőbbségnek mutatkozók által nekünk szánt szerepet, az alattvalóét a lehető legtökéletesebben játsszuk el, és kifogástalanul, hát ettől gyökeresen eltértél, remélem, tettem  hozzá, a hatásom ebben nem elhanyagolható. Sajnos, nem is teljesen tértél el, mert azért adtál némi pénzt. Apropó, honnan volt ennyi felesleges pénzed, Emma, kérdeztem, ha nem vagyok tolakodó? Feleletet nem vártam, hanem kijelentettem, örülök, hogy a feleségemnél mindig van elég pénz még arra is, hogy egy titkos rendőr éttermi számláját finanszírozza. Mert tudd meg, Emma, ha nem tudnád, mondtam, hogy az a sörhasú bizony titkos rendőr volt, és semmi mást nem akart, szerencsédre, mint pénzt egy kis ebédre meg persze italra. Büszke vagyok rád, Emma, tettem hozzá, büszke, hogy ilyen feleségem van, aki munkát ad egy titkos zsarunak, majd elmeséljük társaságban; és próbáltam  nevetni.

Szidtam  a mindenhol jelenlévő civil ruhás, titkos zsarukat, hozzátéve, hogy hallottam  a napokban egy szájról-szájra terjedő hírt, miszerint a titkosrendőrség feje, akit titkos vakaréknak neveztem, csitri lányokat csinált fel, több gyereke is van ilyen szerencsétlenektől.

Szóval egymás után két ijesztő dolog történt Emmával, és úgy tetszett hovatovább, hogy egymást erősítették.”

 

Az első fejezet 13. alfejezetből, amelynek a címe „A Virágh-család”:

„Táncjátékot, mintha feszült táncjátékot, játszana el Emma az apja fehér kórházi ágya körül. Minden fehér a kórteremben, és bár ez természetes, mégis úgy látja Emma, mintha fehér díszlet volna. Apja fehéren fekszik, bőre, hálóinge, ágyneműje, ágya, mindene fehér, és bágyadtan egy pantomimes kézmozdulatával, vagyis érzelmeket testmozgással kifejezve, mintha néma mozdulatjátékkal intené magához Emmát. Emma szintén fehéren álldogál apja ágyától kis távolságra, sápadt, fehér arccal. Közelít az ágyhoz az intésre, puha, óvatos kis léptekkel, lábujjhegyen, ámde bénultan, bénán mozog, annyira így, hogy már-már táncolásnak hat, egy béna figura balett-táncának. Apja elkapja kezét, színpadias mozdulattal a szívére szorítja. Mire még fehérebb lesz Emma és megmerevedik, úgy álldogál, mintha karót nyelne, miközben apja a kezét szorongatja. Aztán, mikor megérzi az apa Emma merevségét, ellenállását, hát eltolja Emma kezét szó nélkül. Akkor Emma eltávolodik néhány pici lépéssel a fehér ágytól. Azonban apja magához inti megint, ismét közelítenie kell, és azokkal a lábujjhegyes, béna, pici lépésekkel közeledik ismét. Újra elkapja Emma kezét az apja, újra szívére szorítja, miközben Emma még fehérebb lesz, és azt kérdezi magától, mi is volna a teendője? Csak annyit tud, hogy szeretne apja kórterméből, apja mellől minél hamarabb szabadulni, viszont azt kell mutatnia, ami sok energiájába kerül, hogy maradni szeretne még sokáig.

Nap nap után ismétlődik így minden, a táncszínházi táncjáték. Lépeget előre és hátra Emma az apja fehér kórházi ágya mellett, álldogál tanácstalanul, megmerevedve, tele rosszalló, mégis csordultig részvéttel teli mozdulatokkal, kezét kölcsönadva apjának. Tudja a szerepét.

Mindeközben az anya és Kisöcsi elfogultan álldogálnak a háttérben szerencsétlenül, sőt mozdulatlanul, sápadt fehéren szintén, ámde ők nem tudják, mi volna a szerepük.

Felmerül ilyenkor Emmában sok emlék az apja és jómaga kapcsolatát illetően.

Ott van például a ballagása, szeretné örömtelinek tudni, de csak anyját és a Kerek rokonságot látja, nyomkodják kezébe virágcsokraikat, azonban apját meg a Virágh rokonait nem látja, holott, méricskélve az eltelt időt, továbbra is kétségtelen, neki az apja hiányzik. Miközben társait, főleg a lányokat csókolgatják, ölelgetik apáik, mindenhol az apját keresi, folyosón, udvaron, teremben, de sehol sem találja, és azzal próbálja vigasztalni magát, hogy a nagy tömegben képtelen felfedezni. Be kell rohannia a vécébe virágcsokraival sírni. Mikor felsorakoznak az udvaron, észreveszi végre a tolongó sokaságban apját, aki azonban elbújik, nyilván elsősorban az anya és rokonsága elől, az udvar egyetlen fája mögé, görbe törzsű fa mögé, szalmaszőke, ritkuló haja onnan világít. Apja a régi, kék orkánkabátját viseli, félrecsúszott szürke nyakkendőt, és persze szürke, jellegtelen öltönyt. Arca vörös, hevült, akkor ilyen az arca, mint Emma jól tudja, ha rohan, persze az utolsó pillanatban határozza el, gondolja Emma, hogy mégis eljön. Emmát  keresi, ám mikor felfedezi, és egy másodpercre összevillan  a tekintetük, rögtön elkapja. Többé nem néz Emma felé, pontosabban csak lopva. Kukkoljon csak, gondolja Emma, mert mi ez a lopott nézése, ha nem kukkolás, és persze tudja, görcsösen belé is temetkezik apja e műveletbe.

Mikor ennek a ballagási szenvedésnek és szenvelgésnek vége, Emma várja, majd csak odajön hozzá azért apja, de nem, sőt eltűnik. Bőgni volna kedve Emmának, és valami ürüggyel otthagyja anyjáékat, fut a kijárat felé az áramló tömegben, hátha utoléri még apját, mielőtt teljesen felszívódik. Kiszalad az utcára, észreveszi a sarkon, éppen befordul, rohan utána, utoléri, s mielőtt felszállhatna apja egy autóbuszra, elé toppan a megállóban, virágcsokrait a kezébe nyomja, és kijelenti, legalább egyszer viselkednél rendesen és felnőttként, apa, az istenért. Apja odamondja sértőn, hogy Emma túlságosan magasan viseli a fejét. Emmának sem kell több, emeli a tétet, kijelentvén, még örülhetsz is, apa, ha nem hozom fel gyávaságodat, tekinteted elvesztését, léggömb voltodat, hisz nézni is csak alulról felfelé vagy képes már lesipuskásan, persze gyakorlatot szerzel az ilyen nézésben hosszú, fáradtságosan kimunkált hazugságrendszered következményeként. Apja kikel magából, Emmára förmed, most már aztán elég, mert majd a fal adja a másikat. Micsoda bölcsesség, gúnyolódik Emma, és ha már annyira bölcs, miért lesz olyan semmi, amilyen lesz. Akkor apja ütésre emeli  kezét, ledobva a virágcsokrot a földre. Emma azonban  csak mondja tovább felhevülten, miszerint most persze nyújthatná homlokát atyai csókhoz, mint a jó leány-báránykák szokták, de ebből nem eszik az apja. Meg olyasmiket is kerepel, hogy  apja ugye az elvek embere, őt elvi okokból nem lehet támadni, elvből kell tisztelni, elvből kell elnézni, amint elvből gyönyörű dolgokat mondogat. És csak sértegeti tovább apját, ha orron fricskázná, az sem lehetne a mondatainál tapintatlanabb, és csak hadarja elfogultan, szemellenzősen, mint aztán bevallja magának, és megállíthatatlanul, hogy te, apa, már csak felejtesz, és amit elfelejtesz, az mind bennem halmozódik fel, a lányodban, tudd meg, és így tovább. Egyszerűen faképnél hagyja az apja Emmát, a földön heverő virágcsokraival együtt, fellép a következő buszra, Emma meg néz utána, és az jár a fejében, hogy apja reggelenként megállíthatatlanul krákog, hogy állandóan keres valamit a fiókokban, de nem találja, pizsamája foszlott a könyökén, évek óta levegőbe bámulással telik el minden éjszakája, reggeli nélkül távozik gyomorfekélye örömére, magára kapkodva ruháit, éppen azt, ami jön, ideiglenes a külseje, olyan, mint aki elillan nemsokára valahová, s mintha ködből és párából volna. Hát így.

 Egyetlen hangot sem ad ki napok óta az apa, Ambrus, mióta behozták az idegosztályra. Emma nyögésszerű kérdéseire csak fejmozdulatokkal és mutogatással válaszol.

Valahányszor az apja fehér kórházi ágya mellett téblábol Emma, a háttérben anyjával és Kisöcsivel, úgy érzi, mintha végtagjai nem rajta, hanem szögeken lógnának. Komolyan szeretne ilyenkor valamilyen állattá változni. Aggódik apjáért, de idegenkedéssel. Ez az ember ebben a kórházi ágyban tulajdonképpen már nem is az apja, ez az ember, akiről az idegorvos könnyedén azt nyilatkozza, túl van az életveszélyen, de a dolog, így fejezi ki, dolog, megismétlődése ellen nincs biztosíték.

 

Az első fejezet 24. alfejezetből, címe szerint,  „Az önszemlélés óhaja”:

„Szemlélni szereti magát Emma, nemcsak tükörben, hanem lelki szemeivel is, imád  önszemlélni.

És közben minduntalan beleütközik a rá vonatkozó kérdésekbe: Miért volna ő olyan amilyen? Miért volna alkalmatlan? Miért volna érdekfeszítő? Miért volna érdekfeszítő, ha alkalmatlan? Miért volna alkalmatlan, ha érdekfeszítő? Töpreng mindezen.

Az ablakpárkányra ül, hiába figyelmeztetem, ne tegye, ráadásul kitárja az ablaktáblákat, még a Klauzál utcában véve fel ezt a szokást, és tovább folytatva a Szabados Sándor utcában, mert mit neki a negyedik emelet az egyik házban, illetve a hetedik a másikban, ha szemlélődni óhajt. Mint egy, mondjuk, balkáni gerle ül az ablakpárkányon .

Vegyük talán tüzetesebben szemügyre a helyzetet. Ülni egy keskeny, emeleti ablakpárkányon ügyességet és elkötelezettséget kíván, hajlamot a fittyet hányásra, a szédülés vagy a kiesés semmibevételére, főképpen, ha egészen kihajol az illető, vagyis Emma. Kezdetben az utcát szemléli, azt a keskeny, áporodott, félrenyomott mellékutcát, a Klauzált, illetve azt a széles, szellős, előtérbe nyomakodó, ámde alig utcát, a Szabados Sándort. Számba veszi a házakat, azokat a pusztuló régieket itt, illetve a megszülető újakat ott. Hogy mikor esik ki? Az a jövő zenéje. Már-már kilógatja a lábát a mélybe onnan a negyedikről, majd a hetedikről, miközben szemlélődik.”

 

 A második fejezet, „Gépezet a háttérben”,  26. alfejezetéből, amelynek címe „Hasonmás?”:

„Kedden történt, egy október végi kedden, amikor Emma a szüleim Jókai téri lakása felé haladt, a féléves Ádámot kocsiban tolva, az Andrássy úton, ahogy Emma, utánozva engem, a régi nevén nevezte. Gyalog ment, mert a kellemes tavaszias fények arra csábították, hogy leszálljon a 49-es villamosról, amelyen bejött Belső-Albertfalváról, ahová nemrégiben költöztünk, élvezve a napfényt, miközben azon gondolkodott, amit előző nap a hasonmásról olvasott. Sétálva a neoreneszánsz, itt-ott eklektikus, ámde elhanyagolt palotákkal teli sugárúton, ahol a hajdani szép üzletek most üresen sorakoztak egymás mellett, azon töprengett, hogy leendő, úgymond film-játékában milyen jól festene, ha a főszereplő lánynak hasonmása volna, és együtt jelennének meg a vásznon, a főszereplő meg a hasonmása, összetéveszthetően, kivételes művészi ötletként. Szóval felkeltette érdeklődését a hasonmás. 

Komolyabbra fordult filmkészítési terve, tudniillik egy kísérleti stúdió keretében  pályázata már két fordulón túljutott, az utolsó fordulót várta, és már csak két másik filmtervvel együtt. És mivel ő akarta eljátszani a főszerepet, teljes testi, lelki és szellemi valójában, persze csak egy kisfilmét, és erre a pályázat lehetőséget is nyújtott, így magának akart hasonmást keresni. Hogyan csinálja?

Eszébe jutott a hirdetés. Másnap fel is adott egy hasonmást kereső hirdetést, mellékelve a fényképét. Nem válaszolt senki. Újabb hirdetést adott fel, arra már vagy öten válaszoltak, majd megint egy újabbal kísérletezett, arra aztán jött még két válasz, persze mind fényképpel, alapvető követelményként. Kísérletezett még egy harmadik hirdetéssel is, de arra már nem válaszoltak. Ezt a hét hasonmás jelentkezőt, akiket a fotók alapján ugyan nem igen fogadott el Emma, hogy a hasonmásai volnának, összehívta a pályázatot kiíró filmstúdióban, egy sebtében összeállt zsűri tagjai elé. Egyöntetű vélemény alapján választottak ki egy Magyar Klári  nevű nőt, aki, ha nem is tökéletesen, mint jelezték, de egy kis beavatkozással, arckikészítés stb., elmegy majd Emma hasonmásának a filmen.

Akkor Emma már megbánta, hogy hasonmásra vadászott. Rossz érzése keletkezett, nézve Klárit, aki tényleg igen hasonlított rá.  Megrökönyödött. Mi ez? Tényleg van hasonmása? Van még egy példány belőle? Most ébredt tudatára, hogy azért egy hasonmás kissé megterhelő. Úgy érezte, elveszítette az ellenőrzést önmaga felett. Pofákat vágott, hogyan hasonlítana rá ez a Klári. És vigasztalta, hogy aki jól megnézte őket, számtalan különbséget talált, a zsűri tagjai is. Hogyan is lehetne Klári az ő hasonmása, gondolta Emma, amikor Klári teste tömöttebb, hízásnak indult, a lábszára rövidebb, a combja vastagabb, a feneke szélesebb, a csípője terjedelmesebb, a melle feltűnőbb, az álla kiugróbb, az ajka keskenyebb, az orra piszébb, az arccsontja hegyesebb, a homloka alacsonyabb, a fejformája kerekebb, a haja világosabb, mint az övé. Meg aztán, mint kiderült, Klári kozmetikus. Mi köze van neki, háborgott Emma, egy kozmetikushoz?

Megbeszéltek találkozót ezzel a Magyar Klárival a Népköztársaság útján, ahogy  az Andrássy utat hivatalosan hívták, a Művész cukrászdában. Emma ért korábban oda, ebbe a stílbútorokkal, aranyozott, cirádás keretű tükrökkel és velencei csillár utánzatokkal berendezett helyre. És mikor Klári megjelent, Emma megborzongott, tudniillik Klári kirívóan lépést tartott a divattal, bordó-barna-fekete színű, magas nyakú, szűk pulóvert hordott, amely hagyta mellét feltűnően kidomborodni, hozzá vörös-fekete kockás, igen rövid rakott szoknyát, amely a combját szabadon hagyta. Hihetetlenül magas tűsarkú cipőben, fenekét riszálva lépegetett. Haja világosszőkére, arca, szája élénk pirosra volt festve. Hogyan is hasonlíthatna ő erre a nőre, háborogott magában Emma, mikor például annak öltözékét, hogy csak az öltözéknél maradjunk, eszében sem lett volna felvenni, sem ilyen kipingált arcot csinálni magának. És így, ilyen riszálva járni? Ez botrány, gondolta Emma, aki egyszerű, kopott, világoskék vászonszoknyát viselt, bár nem túl hosszút, de nem is túl rövidet, fehér, könnyű blúzt, sötétkék kardigánt, egészen lapos sarkú fekete papucscipőt, tüskehajat, és festék nem volt rajta egyáltalán. Magyar Klári martinit rendelt, Emma egyszerű kávét. Még ez is, gondolta Emma, martini. Szerencsére a számlát a filmre szánt keretből fizetheti.

Klári azonnal rátért a panaszkodásra, hogy azok a nők érvényesülnek, akik bevetik a szoknyájuk alattit. És előadta, hogy ő viszont rendes, példás életet él meghitt családban, a férjével, aki kirakatrendező, már van egy kislányuk, nem adták bölcsődébe, sem óvodába, azt már nem, a nagymama segít, korszerű házuk van, kertes, saját maguk építették, csaknem a két kezükkel, nyírják a gyepet, felemelő ünnepeket tartanak, templomba járnak, és persze egy kutyájuk is van,  baltaképű foxi.

Emma ellenérzéssel hallgatta a hozzá külsőleg hasonlatos nő szövegét, micsoda világa van ennek, gondolta. És átfutott rajta, ha a külső megjelenésükben talán hasonlítanak is egy kicsit, bensőjükben egyáltalán nem hasonlíthatnak. Mert hát hogyan is hasonlíthatnának?! Akkor viszont hasonlíthatnak egymáshoz egyáltalán? A valóságérzéke megbetegedett?”

 

második fejezet  „Szerelmek - (egy)” című 36. alfejezetből: „Egyszer, mikor Emma Zsomboréknál teázik, tizenhat éves korában, délután öt órakor, mintha a századelő hajdani nagypolgárainak teaivási szertartását gyakoroltatnák Emmával Zsomborék, vagyis Zsombor, Emma osztálytársa és szerelme, meg Zsombor anyja. Ez az asszony lassú mozdulattal, hosszan emeli szájához az áttetsző, fehér, bordó-fekete szegélyes porceláncsészét, és  belekortyol. Látva ezt a kortyolást Emma, azonkívül hogy csaknem felröhög, színházban érzi magát, egy feltűnően világosbarna nappali szoba stíl-bútor díszletei között, amint belesüpped egy bordó-fekete csíkos, ami illik a porceláncsészéhez, bársonyhuzattal bevont óriási fotelba. Úgy érzi mintha színésznő volna, akivel a nagykönyvben lefektetett teakortyolási stílust eleveníttetik fel, miközben a környezethez illő édeskés udvariaskodást játszatnak el vele. Emmának azonban eszében sincs finoman kortyolgatni, édeskésen viselkedni, Zsombort meg az anyját utánozva, és azért sem a fülénél ragadja meg azt a csészét, és azért is egyszerre, nagy kortyokban, szürcsölve hörpinti ki a teát, bár forró és égeti nyelvét. Zsombor anyja, aki mintha az imént lépett volna ki egy divatszalonból kortalanná megcsinálva, az ilyenek korát lehet aztán pontosan megállapítani, nevet magában Emma, gyanakodva figyeli Emma teaivását, és minden művi beavatkozástól mentes, természettől borzas haját. Meg is érdeklődi tárgyilagosan, éppen így, és ennek azért jelentőséget tulajdonít Emma, miért nincs Emmának frizurája egyáltalán. Honnan jut eszébe Emmának az a válasz, fogalma sincs, miszerint jobban tud fára mászni frizura nélkül. Zsombor anyja elkomorul, Zsombor meg Emmára tekeint bosszúsan, egyedül csak Emma mosolyog kedvesen, miközben beletúr hajába, legyen még kísértetiesebben természetes.

Szemét alaknak tartja, mikor megismeri Zsombort, mert gyakran tapasztalja, hogy Zsombor valamiféle előkelőnek tartott származása miatt magasabbrendűnek érzi magát. Nem szégyell dicsekedni szembeszökően jó anyagi lehetőségeivel sem, a gimnázium és az élet császári címére igényt tartva. De még ennyi sem elegendő neki, hanem minduntalan belemar lebecsült osztálytársai lelkébe, éreztetve velük, hogy ő hazulról hozott intelligenciával rendelkezik. Úgy viselkedik, azt jelképezi, amit Emma megvet, tehát nem is csinálhat mást, mint szembeszáll, kötözködik Zsomborral gorombán, sőt trágár módon.

Zsombor azonban tudomást sem akar venni Emma hatványozott ellenszenvéről, eltűr tőle mindent, vele kivételez, sőt mintha egyenesen kedvelné gyűlölködését, szerinte jól áll az Emmának, holott másokra semmiért céloz és azonnal lő. Emma neki szóló szavait, amelyek felérnek egy pofonnal, kedélyesen veszi, ráadásul erősen példálózik olyan úgymond bakfisokkal, mint szerinte Emma is, akik zavarukban, ha beleesnek valakibe, akkor, mivel igen gyerekesek, érzelmeiket támadásokkal palástolják. Elvörösödik Emma, pedig nem jellemző rá, és bosszúságában, emberi vonásoktól mentes, elfuserált alaknak titulálja Zsombort. Felfigyel azonban elvörösödésére, mint fontos mozzanatra, hiszen az dús érzelmeket jelez, és ha ilyenek szakadnak ki belőle, azok igen veszélyesek, mert jelzik, lám az érzelmeire való Zsombor-féle övön aluli célozgatás igazolódhat.

Látja a veszélyt, amely Zsombor képében jelentkezik, mozgósítja erőit, tiltakozik a fiú ellen. A hangulat felforrósodik, ha vívni kezdenek egymással. Egész valóját áthatja a Zsombor elleni remegő tiltakozás.

Tanítás után, mikor hazafelé mennek Zsuzsával, legjobb barátnőjével, Zsombor előszeretettel csatlakozik hozzájuk, csinálhatnak ők Zsuzsával bármit, mondhatják Zsombornak, menjen a fenébe, a srácnak nem számít. Makacsul kitart, és Emma érzékeli, minél jobban elhalmozza Zsombort a megvetésével, annál inkább vonzódik hozzá Zsombor. Hát ez érdekes, Emma nem tagadhatja.

Egyszer aztán képtelen kihúzni kezét Zsombor kezéből, mikor az megfogja és simogatja, és nem tudja, miért képtelen. Szeretné kihúzni kezét, mégsem húzza ki, szeretne ezen megdöbbenni, hát sikerrel jár, megdöbben, azonban a megdöbbenés sem elegendő indíték kezének a srác kezéből való kihúzásához. Fogdossa, simogatja Emma tenyerét, kézfejét Zsombor, és ez Emma szemében botrányos. Még súlyosabb botrány, mikor rájön, hogy keze Zsombor általi simogatása közben akadozva veszi a levegőt, emiatt aztán megvetéssel sújtja magát. A legkínosabb botrány számára azonban gyönyörűségérzése, mivel, úgy tudja, undort kéne éreznie.

Dühöng, mi a fenéért nem sikerül levegőnek néznie Zsombort. Találgat, esetleg azért nem, mert őt arcátlanul megkülönbözteti a többitől, vagy azért nem, mivel mindketten annyira kivetkőznek önmagukból, Zsombor a vonzódása, ő, Emma a megvetése miatt, hogy már nem is azonosak saját magukkal.

És elkövetkezik, hogy mikor Zsombor testüket is érintkezésbe hozza egymással átkarolás révén, akkor Emma elszédül. Elítéli magát szédülése miatt, és ostorozza érzékszerveit, amelyek szerinte  elárulják.

Bűntudata támad, hiszen nem fogad el, sőt megvet egy fiút, mégis ölelkezik, csókolózik vele. Mit mondhat erre, hát a kurva életbe, azt és annyit. Ezenkívül semmi olyan nem jut eszébe, ami felvilágosíthatná, mi is fűzi őt Zsomborhoz. Szóval így, ilyen zűrzavarosan és önmarcangolóan kezdődik minden Emmával és Zsomborral.”

 

A második fejezet 48. alfejezetből, címe szerint, „Tömörfiús nagybácsi”:

„Lélekölő tél köszöntött be, mikor az évente, Emma szűkebb rokonságának szokásaként megrendezett farsangi fánksütésre a Mező család háromszobás, mégsem tágas, Üllői úti lakásában jöttünk össze. A házigazda, Mező család igazán kedves vendéglátó, metszően kedves Mezőné, rátartilány, Kerek Sári nagynéni, Emma anyjának, Annának húga, könnyedén kedves a férje, Mező Samu, a tömörfiús, és darabosan kedvesek a gyerekeik, Mező kis-Sári, a biológus és az egyetemista Mező kis-Samu. A Baglyas család meg egyenesen szívélyes, mondhatom, ők aztán a lelkesedésig és kissé színpadiasan, mint Baglyasné, a csodagyerek Ilma nagynéni, Anna nővére, és férje, a kissrácos Baglyas Illés, meg gyerekeik, a matektanár Baglyas kis-Illés és Baglyas kis-Ilma, a még főiskolás. Nemkülönben kedvesek és szívélyesek vagyunk mi, csak visszafogottabban, némileg kényszeredettebben is, a Virágh-Újhely család, apósom, Ambrus híján csonkán. Ugyanakkor külön szám Ádám, a legújabb nemzedék képviselője, a három és fél éves forma, hirtelenszőke fiunk. Kevesebb az ellenfele Emmának most, hiányzik rokonságunk az apai ágról, a Fekete család, Feketéné, mesebeli Virágh Bözsi nagynéni, és férje, az örökfickós Fekete Béla, meg gyerekeik az angol tanár és a közgazda.

Mezőék egyenbútorokkal berendezett, egyhangú nagyszobájának eléggé kényelmetlen, ráadásul kisméretű karszékeiben faljuk a fánkot, amelyet most is Kerek nagymama állít elő, azt a mennyeien foszlós és páratlan ízű fánkot, elkészítése miatt utazik fel Kiskunfélegyházáról nagyszerű lekvárjaival, miközben csodálkozunk, miért zsúfolódik össze körülöttünk két tévé, három rádió, két magnó, meg egy lemezjátszós zeneszekrény is.

Emma rokonai most is papolják a régit, szerintem egészen ósdi beidegződések szerint, úgymond küzdelmes pályájukról, amely azonban persze, ezt el kell ismernem, tényleg küzdelmes. Emmában tiszteletet és büszkeséget is ébreszt lét alóli felemelkedésük, hisz az Emma létét is érinti bőven, mégis szeretné Emma megsérteni a sérthetetlent, kikezdeni a kikezdhetetlent. Nyersen kifejezve, Emmának visszatetsző, nekem még inkább, ahogyan a hatalommal paroláznak vérszerinti nagynénéi és nem-vérszerinti nagybácsijai, ahogy táplálják magukat az uralkodó hittel, ahogy ragaszkodnak az egyetlen eszméhez és elvhez, mint amely útjukat eleve megszabja.

Valami sugallatra merően kutakodni kezd Emma, fánkevés közben, a házigazda, Samu nagybácsi arcán, mivel Samu az, aki most, ezredszerre hozakodik elő sorsával éppen, és igen jó ötlete támad Emmának, ugyanis mintha felfedezne néhány sötétebb pontot Samu homlokán és állán, hát miért ne operálhatna ezzel, gondolja. És már készülőben is van elképzelése, amely négy tintapacaszerű, mert olyan szerinte, bár alig látható foltra alapozódik, amit felfedez Samun. Hogy miért négyre, még nem tudja, reméli, majd csak kiderül menet közben számára is.

Tanulmányozzák csak figyelmesen Samu, a tömörfiús nagybácsi arcát, dobja be Emma a társaságnak, mikor ez a nagybácsi szünetet tart a maga pályáját taglaló elbeszélésében, az tudniillik négyfoltos arc, mondja Emma. Találják csak meg azt a négy sötétebb foltot rajta, javasolja, amelyek jól láthatóan rajzolódnak ki, kettő a szeme fölött, homloka jobb és bal oldalán, kettő az állcsúcsán jobbra és balra, mintha pici tintapacák körvonalazódnának azokon a pontokon, mondja Emma, imígyen négy fejtörést okozó gondról tanúskodik Samu esetében, Emma véleménye szerint. Valahol olvassa, hozza fel Emma, a szerző méltatlanul elfeledett, hogy léteznek ilyen két, három, négy, sőt több fejtörést okozó gondot foltként magukon viselő arcok, amelyeken a foltok mindaddig virítanak, bár eléggé haloványan, ahogy most is Samunál, amíg az arc gazdájának fejtörést okozó gondjai megoldatlanok. Hadd tolmácsolja ő, ajánlotta magát Emma, a tömörfiús Samu nagybátyja pályáját a maga értelmezésében, mert akkor Samu fejtörést okozó gondjait, ezáltal arcfoltjainak titkát is megfejthetik talán.

Ingerülten és tanácstalanul fogadja a társaság a Samu nagybácsi négyfoltos arcáról szóló Emma-féle véleményt, sőt mély ellenérzéssel, ugyanakkor kíváncsi várakozással is, és ezt a kíváncsiságot lovagolja meg Emma. Jómagam azonnal Emmára hangolódom, megdicsérem és hézagpótlónak nevezem felfedezését azokról a bizonyos arcfoltokról, amelyek elemzése önértékelésben elfogult életutak, mint fogalmazom, leleményes és izgalmas, sőt mindenképpen más megvilágítását segítik majd elő.”

 

A harmadik fejezet, „Meddig lehet még?”, 51. alfejezete, az „Idegbetegséggel dobálózó”  a következőképpen  kezdődik:

 „Micsoda egy nő, a civilizáció neki semmi, esetleg talán idegbeteg.

Egy vén tekintélyes járókelő jegyezte meg Emmával kapcsolatban, ősz hajú, ősz szakállú, öltönyös, jólöltözöttnek tetsző férfiú, mikor Emma alól kiszaladt a bal lába, éppen lelépni szándékozván a Szent István körút Pannónia utca sarkán, a zebrára, és elesett, a földre zúgott, kirepültek táskájából az imént vásárolt élelmiszercsomagok, elborították a zebrát, és ő a földön kúszva próbálta azokat összeszedni. Több járókelő, akik részvét nélkül, egykedvűen igyekeztek kikerülni Emma földön kúszó alakját és csomagjait, helyeselt a vén, tekintélyes, idegbetegséggel dobálózó járókelőnek, aki mondogatta, egy civilizált nő nem kúszik az aszfalton nyilvánosan. A közlekedési lámpa közben zöldre váltott, Emma azonban a csomagjait szedegetve, továbbra is a földön kúszva akadályozta a körút felé igyekvő autókat megindulásukban, vezetőik persze dühödten, ugrásra készen dudáltak, támadóan, és akadt, aki kihajolt az ablakon és Emmára ordított, hülye picsa, részeg lotyó, megérdemelnéd, hogy  rád menjek! 

Miután az eséstől felhorzsolt lábával, összepiszkolódott, szakadt nadrágjában bicegett tova Emma, az árnyéka, mint észrevette, óriásira növekedett, valószínűleg az éppen lemenő nap révén. Mondta is Emma félhangosan, nehogy meghallja valaki a körúti forgatagban, hogy nyilván a felbukkanó árnyéka vetett neki gáncsot az imént, elesésre késztetve, hát üdvözletét küldi árnyékának.

Az árnyék jelensége foglalkoztatni kezdte Emmát, ama árnyéké, amelyet a rossz fenyegetésével, nyomasztó hatásával azonosítottak, és amelyet bánatnak, komor emlék kifejeződésének, árnynak véltek, vagy annak, ami valakinek, valaminek eredeti mivoltát megcsúfoló alakjára emlékeztetett, illetve ami nem létező dolgot, sőt látszatot testesített meg, esetleg még veszélyforrást is. Talán eme árnyéka miatt látszott nem civilizáltnak vagy idegbetegnek, kérdezte magában?

Megütődtem, látva Emma szakadt, piszkos nadrágját, és megszidtam, mondván, nem olyan öreg még, hogy csak úgy elessen az utcán. Nem tehet róla, mondta sértetten, valami fenyegető, nyomasztó hatás érte, valami furcsa hatás, valóságon túli hatás. De az árnyékról hallgatott. Felpaprikázódtam, mondván, micsoda hülyeség ez. Figyelj, Emma, mondtam, ha úgymond a valóságon túli motoszkál bennünk, vagyis elrugaszkodunk a valóságtól, akkor gyorsan vissza kell térnünk hozzá, a hétköznapi, megfontolt, gondolkodó, mértéktartó, óvatos, tisztafejű voltunkhoz, még neked is, ha író vagy, akkor is, és mindnyájunknak, mert életrevalóan kell gondolkozni, hogy egyáltalán élhessünk. Hülyéskedsz, Gyula, kérdezte Emma, nem szoktál, ha komolyan beszélsz, ilyen életrevaló dolgokkal jönni, egyáltalán nem, ilyen kifejezést, hogy életrevaló soha nem ejtesz ki, ha igen, akkor végtelenül gúnyosan. És hozzátette, nem szereti, ha ilyesmiket vágok a fejéhez, ilyesmiket, miszerint életrevalóan kell gondolkozni, akár komolyan, akár hülyéskedve hagyja el a számat; te sem vagy ilyen, úgymond életrevaló, Gyula, mondta, és ha ilyen akarsz lenni, még belebetegszel. Hát elnevettem magam.

Aztán mondogattam Emmának, hogy igenis, életrevalók vagyunk mindketten, hiszen nemrég adtuk le kéziratban köteteinket kiadónak.”

 

A harmadik fejezet „Központok, feszültségpontok” című 64. alfejezetéből:

„Rá kell ébrednie Emmának, hogy az a feszültség, amit  Budapest magából  áraszt, igen különös, sajátszerű feszültség.

Tudniillik már reggelente, kikászálódva az ágyából, amikor az előtte álló napra gondol, nyomban kifeszül benne valami, éppen csak letéve a lábát a padlóra, teljesen mindegy, hogy a Belső-Erzsébetváros több évtizedes, omladozó, szúrós szagú házrengetegének közepén, vagy Belső-Albertfalva városiasodó részének  tériszonyt keltő, vadonatúj tízszinteseiben van az az ágy.

Ha elindul némely főútvonalon, például a Rákóczi úton, Európa valószínűleg egyik legforgalmasabb útján, rögtön háromfajta kifeszülést érez a bensőjében, íjként vagy húrként, nevezzük húr-íjnak. Az egyik húr-íj a gyomra és szíve között feszül, a másik a gyomra és koponyája között, a harmadik az ágyéka és szíve között. Ezzel a hármas kifeszültségével  próbálja átfúrni magát a Rákóczi út tömör és képlékeny tömegén, mint kukac egy hasonlóan tömör és képlékeny gyümölcsben. Körülzárják a testek tapinthatóan, érzi szagukat, látja pórusaikat, hallja lélegzésüket és egyéb zajaikat, ez utóbbiakat, ízlésébe ütközvén, nem ismerteti. Ezek a húr-íjak elpattanásra készülődnek benne ilyenkor. Mi lesz, ha elpattannak? Hát legalább ellazul, gondolja. Ha elpattan a gyomra és szíve közötti húr-íj, akkor szerencsére csak annyi történik vele, hogy késztetést érez csókokat dobálni a sűrű tömegnek, ámde mindig megállja, ne tegye. Ha a gyomra és koponyája közötti pattan el, akkor szívesen leülne a járda szélére töprengeni, kitéve magát testek rázúdulásának. Ha az ágyéka és a szíve közötti pattan el, akkor szeretne fehér zsebkendővel integetni, jelezve, megadja magát az autófolyam fullasztó gázködének, rákképző levegőjének, az orrfacsaró testek taposási szándékának, a villamos dobhártyaszaggató, fémes csörömpölésének. Ha mindhárom húr-íja egyszerre pattan el benne, akkor látja feljönni a bépéemácsét, mert akkor tényleg összekeveri a képzeletet meg a valóságot.

Három pontján a Rákóczi útnak történetesen megszűnik belső kifeszülése, laza lesz, nevezetesen: az Emke sarkán, a Vas utca és a Nyár utca közti zebrán, és az árkádok alatti harisnyaboltban. Hogy miért pont itt, arra, bármennyire is tájékozódik a budapesti térélményt feldolgozó irodalomban, magyarázatra nem lel.

Az Emke sarkán, a világ egyik legingerültebb pontján, lazán, elnyílt szájjal bámulja a mindenfajta fényű tekinteteket, a mindenféle alakú orrokat és szájakat, a mindenféle és mindenfajta fejformákat, nyüzsög itt ehhez számtalan modell elég. És megírja egy novellában, hogy egyszer, amikor már a napsugarak szemet hunyorogtatóan ferdén sütnek, két öltönyös úriember beszélgetése üti meg a fülét, kiderül, témájuk az erkölcsbe vág. Azzal kezdi a magasabb, hogy megkérdezi a másiktól, vesz maga embereket? Mire az alacsonyabb, hogy jól értem, uram, rabszolgákról van szó? A magasabb nevet, dehogy, az öregeimről, persze csak jó pénzért adom el őket, még magának is, aki pedig rokonszenves nekem, nem érdemelnék meg az öregeim az elkótyavetyélést. Az alacsonyabb szája tátva marad, ellép a magasabbtól gyorsan, távolodik tőle hátrálva, mint állítólag a rák, nem mer hátat fordítani amannak, fél, a száját némán mozgatja, leolvasható róla, hogy azt mormolja, ez a magas elmebeteg, közveszélyes, és szabadon jár, és hátrál ez az alacsony férfi, hátrál egyre, lehátrál az úttestre, oly hirtelen hátrál le egy autó elé, hogy még egy jajra sincs ideje. A kocsik egymás után haladnak át a testén, írja Emma, és neki kell intézkednie, maradjon még valami a hullából, hát szól egy rendőrnek, állítsa le a forgalmat.

Legkedvesebb zebráján, a Vas utca és a Nyár utca közti zebrán kel át mindig Emma a barokk Rókus kápolnához, egy neobarokk szökőkúthoz, a Bauhaus utánzatú házban lévő zöldséges maszekhoz, a Bástya étterem eklektikus épületéhez, meg a mór stílusú, ha létezik egyáltalán ilyen, Uránia mozihoz. Akkor is átfut ezen a zebrán, ha semmi dolga a túloldalon, mert tudja, mire átér, lesz dolga, betér a  moziba jegyet venni a legújabb Jancsó-filmre, tökmagot vásárol a zöldségesnél, hogy tenyerébe köpje a héját, iszik a kút vizéből szintén a tenyere, pontosabban a marka közreműködésével, majd köszön mosolygósan az étterem előtt álldogáló ismerős pincéreknek, lássák, nem változik, kedves marad, ha nem is fizet már elő ehetetlen ebédjükre, és dob egy forintot vagy kettőt a kápolna bejárata mellett üldögélő féllábú koldusnak, aki valahogy kivívja, hogy a magyarok fővárosának koldusa lehessen, a második számú, Emma szerint, pedig egyetlen egy sem létezhet akkoriban.

Ezen a zebrán sok minden történik, csak egyet mesél el Emma egy novellában, ez is már történelem. Éppen havazik, a fehér hó szürkévé válik rögtön és közlekedési akadállyá, mikor egy hullarészeg, feltűnően öltönyös pali, vannak ilyen feltűnően öltönyösek, forgalomirányító rendőrt játszik, ráadásul kabát nélkül, amelyet valahol elhagyhat, össze is gabalyítja egy pillanat alatt az autókat, buszokat, villamosokat, meg a gyalogosokat, üdvözült mosollyal lengeti karját, tart a dudálás, csengőverés, üvöltözés, mire megjelenik két rendőr, megbilincseli a részeg karlengetőt, az ellenáll, idegen nyelven, talán oroszul kiabál, hogy hozzá nem nyúlhatnak, hozzá nem, huzakodik rendesen, ám a rendőrök azt hiszik, már beszélni sem képes az alkoholtól emberi vagyis magyar nyelven, és cipóra verik. Jön a fordulat, megjelenik egy fekete luxus Volga, mintha égből pottyanna, egy ronda sötétszürke Pobeda kíséretében, egyforma világosszürke öltönyös emberek ugrálnak ki belőlük, körbeveszik a közrendőröket, ordítanak rájuk, de nem magyar nyelven, kiszabadítják a feltűnően öltönyös, véresre vert részeget, betuszkolják a luxuskocsiba, miközben rugdossák a rendőröket, az egyik a már csaknem fekete hóba huppan, ráugranak, tapossák, már teljesen feleslegesen, a hó hihetetlenül vörös lesz. Ezt a novelláját nem közlik.

Az apró harisnyabolt ellenállhatatlanul vonzza az árkádok alatt, ha van nála pénz, betér vidáman és vesz egy pár sötétkék térdzoknit, mindig csak ilyet, már két tucat fekszik a szekrényében, pedig nem is gyűjti. Egyszer társa akad, a Rókus kápolna koldusa, az általa második számú koldusnak nevezett, aki salétromszagot áraszt, és szeretne sötétkék térdzoknit vásárolni lányának. Az eladónők szájalni kezdenek vele, minek pazarolná rá a pénzt, hisz a lány, tudtuk szerint, nemrégen tétetik koporsóba, talán csak nem a sírjára szándékozik krizantém helyett tenni? A koldus, ezt hallva, összeesik. Megragadja Emmát ez az eset, megírja.

Ha az Emke aluljáróban halad át, bizony kifeszül benne mind a három már ismertetett húr-íj, feszesebben, mint bárhol. Jó volna ilyenkor, ha meg tudna kapaszkodni valamiben, de nincs miben, a tömeg elragadja. Valamelyik ősszel az a tüntetően oldalra fésült hajú, szőke férfi, kék orkánkabátban nyáron is, télen is, aki kisztihanddal üdvözli mindig ismeretlenül, mereven veti hátát a földön ülve egy oszlopnak, az aluljáró lilás-fehér neonfénye keretezi hófehér arcát, zúdul el fölötte a sokaság. Csúszik lefelé az oszlop mentén egyre gyorsabban, már kiterülve fekszik a földön tehetetlenül. Áttörekszik Emma a járókelők hadán, a férfi felismeri, ismét azt suttogja, kisztihand, majd hozzáteszi, gyónni szeretnék, kisasszony, magának, ámde csak sóhajt egyet, nem mozdul többé. Senki sem figyel a kiterült testre, lábak százai lépnek át fölötte. Észrevesz Emma egy rendőrt, felé indul, mire a kék orkános feléled, rászól, kisztihand, kisasszony, nehogy tárgyaljon a zsaruval rólam. Szeretne mosolyogni Emma, ám nincs módjában, mert a kék orkánkabátos visszahanyatlik. És ez valóban így történik.”

 

 A harmadik fejezet 71. alfejezetből, amelynek címe „Elképzelés – (három)”:

„Bökény András filmjének tömegjeleneteit forgatják Emmáék a Balaton partján, forró nyári napon. Több száz statiszta rohan, vív, lő, ugrik a tóba, úszik, fulldokol, ordít győzedelmesen vagy megverten, esetleg szótlanul sötétlik tömegesen, vagy fenyegetően morgolódik. Már kezd lemenni a nap, mikor Bökény a forgatás befejeztével hangszórón,  melynek hangja betölti a tópartot, egészen váratlanul dupla gázsit ígér a férfi statisztáknak, ha megrohanják a nőket és közösülnek velük, a nőknek meg, akik képesek ellenállni, háromszoros gázsit fizet, viszont azok a nők, akik férfiakat erőszakolnak meg négyszeres gázsit kapnak, azok a férfiak, akik férfiakkal hajlandóak üzekedni ötszörös gázsit, és hatszoros pénzt tehetnek zsebre azok a nők, akik nőkkel közösülnek. De még nincs vége a kereseti lehetőségeknek, harsogja Bökény a hangszóróban, mert azok a hímek és nőstények, akik ezek után a stábot, a forgatócsoportot is, a színészekkel együtt, hajlandóak megrohanni és üzekedni tagjaival, hétszeres pénzt vihetnek haza. Váratlan, nincs megbeszélve, Bökény önkényes csele.

Menekül Emma, mint a stáb egyik tagja, elbújik egy facsoport mögé és elhűlve látja azt a rohanást, vetődést, küzdelmet, ki erre, ki arra, ki emerre, ki amarra, összegabalyodást és összesimulást, több száz férfi és nő ilyen-olyan üzekedését. A közösülés ujjongó-rikoltozó hangjaival telítődik a vízpart. Tocsognak a szexben. Kürtős György meg könnyű kézi kamerával veszi. Aha, gondolom, ez Bökény egyik fogása, elképesztő lesz a vásznon.

A statisztéria megindul a stáb felé is, Bökényre vagy öt-hat nő ugrik, a gyártásvezetőre vagy két férfi, nem is beszélve, hogy mennyien a neves színészekre és színésznőkre, akik közül sokan, Emmához hasonlóan, már elbújnak, elmenekülnek. Borzadva látja Emma, amint vetkőztetik azokat, akik elkésnek a meneküléssel, és borzadva, hogy bizony kezdődik kiabálással, hörgéssel, rikoltozással, az, ami kezdődni szokott ilyenkor. Tocsognak a szexben. Mindezt Kürtős nagy élvezettel, kézi kamerával továbbra is filmezi.

Bökény hamarosan kiterül, a gyártásvezető is kiterül, néhány színész és statiszta is kiterül. Kürtős pedig fényképez és fényképez. Lám, kiterülnek, végelgyengülésben szenvednek, miközben filmjük szépen megvalósul. A stáb minden tagja a végelgyengülés állapotában tántorog. Úgy látszik, Bökénynek megéri a végelgyengülés.

Majd Bökény, mikor kissé magához tér, kikapja a pénzzel degeszre tömött aktatáskát a gyártásvezető kezéből, kinyitja, és szórja szerte szét, az eléggé heves szél meg viszi, a statisztéria rohan, és egymást taposva, üvöltve szedi a pénzt. Kürtős ezt is felveszi. Tocsognak a pénzben. 

Aztán következik a duplától a hétszeres gázsiig a kifizetés, sorban állnak a pénztáros előtt. Ez is tocsogás a pénzben.

Aha, most már érti Emma, és el van keseredve, mert borzasztó, amit Bökény és Kürtős megenged magának a művészet, a művészetük érdekében. Tocsognak a szexben és a pénzben.”

Letölthető a könyv teljes terjedelmében