A Díszcseje (kis)asszonyt kétféle kritikával illették. Közömbössel és  felfedezővel.

A Díszcseje (kis)asszonyt kétféle kritikával illették. Közömbössel és felfedezővel.

Az egyik közömbös kritikus, bár, immel-ámmal ugyan, de dicséri a regényt, sok-sok tényt ért félre vagy hoz fel, amelyek nem is szerepelnek a regényben, nem lehet tudni, honnan vette. Azt azért megírja, hogy „… elszánt, megalkuvást nem ismerő szabadságvágy jellemzi…  (a regény) két hősét.”  Még azt is felfedezi, hogy az író „kiemelt szerepet juttat a korjellemző szellemi áramlatoknak, 1968 eszméitől kezdve az egzisztencializmuson át a film és az irodalom mibenléte körüli polémiákig.” Szerinte „a regény központi motívuma a mindenre és mindenkire rátelepedő változatlanság… (…) Ebben a miliőben keresi Emma önmagát, illetve azt, hogy merre van a szabadság, és közben szürreális, a valóság határát súroló kalandokba keveredik…”  Nehéz volt kiemelni még ezt a pár mondatot is a színvonaltalan kritikai szövegből. (Benedek Szabolcs: „Boldogság és életimádat.” Élet és Irodalom. 2013. …) A bírálat címében szereplő két fogalomról, érdekes, a kritikus elfelejtett írni.

De többen voltak, akik felfedezték a regényt. Az egyik, történetesen a Népszabadság kritikusa volt, aki „artisztikusan organikus szövegfolyamot” emleget, folytatva azzal, hogy „Berkovits sűrű tömény textusa tele van utalásokkal, gondolatokból kisarjadó, újabb gondolatfutamokkal”. Sőt azt is bevallja, hogy „Nem mindennapi módon kötötte le a recenzens figyelmét ez a külsejében is gyönyörű kötet.” A szerző „az önreflexió és az irónia világában is otthonosan mozog”, és azt is hozzáteszi, hogy „kitűnőt alkot (…)” (Kántor Zsolt: „Organizmus, panoráma”. Népszabadság, 2013. október 12.) Azonban a kritika igen terjedelmes részét a fülszövegből kimásolt mondatok jelentik.

Kritikák a Jelzőművészről

Kritikák a Jelzőművészről

Erre a kötetre sokkal inkább felfigyeltek.

A Népszabadság kritikusa ugyanaz a Kántor Zsolt, aki az első kötetet is bírálta,  a  másodikról csaknem felsőfokokban beszél. Berkovits „regényében sok tekintetben felfedezhető a hiperreális megjelenítés, a múltba való fesztelen viszonyulás s a társadalmi változások több szempontú egymásra vetítése. Hiszen a mű szövege egy jól kivehető és struktúrájában követhető építmény”. Majd hozáteszi: „Az ember azt hihette volna a kilencvenes években, hogy a rejtett asztalfiókokból előkerülnek majd ehhez hasonló, összegző, értékelő regények, hozzájárulva ama nagy megvilágosodáshoz, amelyet olyannyira remélt mindenki. Föllebben majd minden lepel, eljő az apokalipszis, ami annyit tesz, hogy lelepleződnek a dolgok, és a feltárul a lényeg, a sok titok. Majd szinte semmi nem történt. Ezért olyan furcsa, ahogy most ez a mű ’elbeszéli’ a hiányt. (…) Nincs fény, de egy könyv már legalább van.” (Kántor Zsolt: „Egészséges viszonyulás”. Népszabadság. 2014. március 22.)

Tábor Ádám megírja, hogy „… a címszereplő életéből hét évtizedet és három magyar történelmi korszakot fog át – ha nem is szigorú kronológiában. A Jelzőművész tehát egyszerre egzisztenciális fejlődésregény, és a XX. század második felének magyar történelmi/társadalmi körképe. (…)  [a főszereplő] …alattvaló létét ’egyetlen nagy megszégyenülésnek’ érzi. Ezt egyre magasabb rangú hatalmasságoknak írott,  gaztetteiket leleplező… névtelen levelekkel kompenzálja. (…) A férfikori magányban visszatérő álom, illetve ’látomás’ útján fedezi fel alaptraumáját, négyéves kori deportálását, szülei-nagyszülei történetein keresztül a zsidóüldözéseket. (…)  A harmadik részben a rendszerváltás utáni demokratikus kapitalizmus kritikáját…” önti regényformába. „Ez a bátor, önfeltárulkozó, egzisztenciális, intellektuális és a rajta keresztül feltáruló korpanoráma, nagyszabású, musili igényű, fontos művé avatja Berkovits munkáját”. (Tábor Ádám: „Ex libris” rovat. Élet és Irodalom. 2014. november 7.)

Az ÉS egy másik kritikában, amelyet ugyanaz a közömbös krtikus írt, aki az első könyvről is,  kifogásolja, hogy – „… nem tudtam bizonyos mondatoknál eldönteni, hogy a modorosság szándékolt-e, vagy szimplán hiba… (…) a szöveg időnként dagályos…” . Mégis kénytelen elismerni, hogy „tökéletes hitelességgel képezi le az elmúlt évtizedek össztársadalmi szorongásait… (…) … megkapó pontossággal tárja elénk az egyéni és a társadalmi lelkület szoros kapcsolatát. Nem kell ahhoz beavatott olvasónak lennünk, hogy a szereplőkben magunkra ismerjünk. A V. és Ú. mindnyájunk története.” (Benedek Szabolcs: „Tekintetek és látomások”. Élet és Irodalom. 2014….)

A mindkét kötetről egyszerre született kritikák:

Deczki Sarolta: Kizökkent idők  
Berkovits György: V. ÉS Ú. I–II. (Alföld. 2017. január.)

„Manapság már igen kevéssé lehet bármilyen regényt is beilleszteni a maga rendszertani helyére, hiszen alig van már rendszer, a tan avítt lett, a hely pedig szétrobbant. Nem utolsósorban pedig az afféle prózai munkák aknázták alá ezt a kényelmes szisztémát, mint a szóban forgó regény is, melyet egyszerre lehet család-, nevelődési, történelmi, szociológiai, szerelmes, holokauszt-, enciklopédikus stb. regénynek nevezni. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ez az 1200 oldalas, jó másfél kilós, akár könnyű testi sértés okozására is alkalmas regény be sem férne sem milyen előre kijelölt fachba. Már csak azért is, mert véleményem szerint ebben a regényben nem csupán az az érdekes, ami benne van (márpedig „anyag” van benne rendesen, szinte az egész 20. század), hanem az is, ami tételesen nincsen ugyan benne, ám a regény alapos és következetes végiggondolása során óhatatlanul felmerül. Általános regénypoétikai, stilisztikai, műfaji kérdésekre gondolok, az identitás és az elbeszélhetőség problémáira, a trauma mostanában igen divatos elméleteire, melyek nem megkerülhetők a két kötet végigolvasása során, s ezzel a regény mintegy a maga metaregényét is írja. Vagyis még nagyobb, mint amekkora. A szerény V. és Ú. cím helyett akár a sokkal fellengzősebb A huszadik század regénye címet is viselhetné a két vaskos kötet, hiszen a két főszereplő és a velük kap csolatba kerülő sok-sok személy történetén keresztül valóban az elmúlt évszázad Magyarországának képe rajzolódik ki – de persze alulnézetből, az érzületek, na pi gondok, küszködések, a bonyolult és sérülékeny emberi kapcsolatok perspektívájából.

A két kötet vázát Virágh Emma és Újhelyi Gyula története alkotja, és erre rakódik rá, ezt burkolja körbe a család és egyáltalán az ország története. Az első kötetben a mindentudó elbeszélő, Gyula mesél a Díszcserje kisasszonynak becézett feleségéről és a közös életükről, majd a másodikban már az ő saját története kerül előtérbe. Mindkét kötet három nagyobb részből áll, s ezek mindegyike 25 fejezetből, s ez a szimmetria és következetesség tökéletesen opponálja az ide-oda kanyargó történeteket, melyek időben is több síkot váltogatnak.”

Az igazi felfedezés, azonban Bazsányi Sándort illeti, aki hosszú és érkezető tanulmányban tényleg elemzi a regényt, a két kötet egyszerre és összefoglalóan  méltatva a Holmiban (a megszűnése előtti utolsó előtti számban).

„ A V. és Ú. két kötete egyfelől kísérlet a korszakokon átívelő, elbeszélt önazonosságra… másfelől meg a kritika az utóbbi negyedszázad kulturális, társadalmi és politikai változásairól, jobban mondva a torz változásfolyamatok  mögötti változatlanságokról. Újhely Gyula egyrészt azért látszik korszerűtlennek… az új korszakban, mert már eleve korszerűtlen volt  a régiben is, másrészt meg az új korszak sem különbözik annyira a régitől, amennyire szerettük volna… (…)  Berkovits regénye – mint közérzetileg-közérzületileg beágyazott poétikai kísérlet – talán leginkább arról szól… (…) hogy miként lehet ellensúlyozni a sivár köztörténetet az érzelmes magántörténettel, vagyis azzal a szerelmi szállal, amely ugyanakkor, tetszik, nem tetszik,  teljességgel belesodortatik a köztörténet szőttesébe…

(…) … az énelbeszélő Újhely szabadon közlekedik az időben előre és hátra, továbbá egyáltalán nem tartózkodik az ismétlésektől és újramesélésektől… (…) Az ismétlődéselvű témakezelés zeneszerűségét erősíti a beszédmód sajátos muzikalitása… önironikusan tovább indáztató… áriajellege.

(…) A szövegben kurzivált kulcsszavak és fordulatok ismétlődéseivel olyan nyelvi hálórendszer képződik, amely mintegy mitikussá, az Újhely-féle zárt magánmitológia kibontakoztatásának szabad színpadává stilizálja  az egyébként tényleg megragadó anyaggazdagsággal,  dokumentumértékű kor- és helyszínrajzokkal és lenyűgöző… elemzőkészséggel ábrázolt valóságot.

(…) Berkovits nyelvi teljesítményének köszönhetően nagyon sok minden válik elmondhatóvá a regényben: a szerelmi magántörténet mellett a két főhős családjainak története, szülőkre, nagyszülőkre, nagynénikre és nagybácsikra lebontva az egyes fejezetekben, valamint… a huszadik századi történelem mindig egy-egy adott szereplő… tömörített életrajzának tükrében – az első világháborútól a Horthy-korszakon, a második világháborún, a haláltáborokon és vészkorszakon, a felszabadulást követő néhány éven, a fordulat éve utáni Rákosi-korszakon, az ’56-os forradalmon, a Kádár-korszak tündöklésén, majd bukásán át a rendszerváltozásig és tovább,  egészen mindmáig. (…) Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy a léptéket merészen megválaszoló Berkovits, az alapító gesztus jegyében, tudatosan túlozta el regénye ábrázolásbeli méreteit és stiláris sajátosságait. Amennyiben olyan regényelbeszélő hőst teremtett, akitől tényleg nem várhatunk el mást, mint azt, amit történetesen kapunk: zabolátlan érzelmességét analitikus hajlamával nem csitító, hanem inkább még tovább korbácsoló szövegfolyamot”. (Bazsányi Sándor: „Korszerűtlen korrajz”. Holmi. 2014. október.)

Kritikák Ckó, a fényképészről

Kritikák Ckó, a fényképészről

A bírálatok elismerőek voltak, bár kevesen írtak róla.

Margócsy István (Élet és Irodalom. „Egy családregény végtelensége”. 2016. június 17.) a következőket írta:

„S miért nem születnek ma olyan társadalmi regények, amelyek széles látókörrel, akár megőrizve a regények régi totalitásigényét is (amelyet persze a szocialista realizmus erőltetett preferenciája nem kis mértékben dezavuált), szemléletükben és ábrázolásukban arra törekednének, hogy azt mutassák be írói vízióként, hogyan is működik az a társadalom, amelyben élünk, s szépirodalomként járják körül a jelen társadalom minden írót és olvasót égetően foglalkoztató kérdéseit. Berkovits György, mint hosszú írói pályafutása során mindig is, szinte magányos kísérletezőként, most is ily vállalkozásba fogott… és oly körképet adott, amelynek perspektívája valóban átfogja társadalmunknak sok-sok rétegét – s történelmét.

(…)

 Berkovits főhősként  egy több nemzedékes fényképészcsaládot választott (művészallegóriaként? értelmiségi allegóriaként?), vagyis olyan figurákat, akiknek adottságai és képességei (ha tetszik: foglalkozási kötelességei) szinte maguktól kínálják fel a környezet megörökítésének, dokumentálásának vagyis a környezet megfigyelésének és rögzítésének igényét.

(…)

Berkovits nagyszabású regényformával operál: e mű egyszerre családregény, fejlődésregény, történelmi-szociológiai képeskönyv…”

Bazsányi Sándor (Élet és Irodalom. „Ex Libris” rovat. 2016. november 18.) a többi között megemlíti, hogy:

„A ’valóság felfedezésének’ elkötelezett, azaz ’tájékozódó, töprengő, gondolkozó és olvasó’ fényképészek mindegyike, előbb vagy utóbb, szembekerül a hatalommal, a valóságot tagadó és eltorzítani igyekvő mindenkori erőszakszervezettel, és ebben az önismétlő összeütközés-sorozatban bontakozik ki a hibákat és bűnöket minduntalan újra- és újrajátszó történelem: Ferenc József, Horthy, Rákosi, Kádár  rendszerein át egészen mindmáig, amikor is az 1989 utáni demokratikusnak nevezett magyar valóságban letartóztatják Ckó fiát – természetesen a közélet álszent korifeusainak nem tetsző, egyszerre  politikai és esztétikai értelemben felforgató képei miatt. Ami ellen az apa a regényben minduntalan (minden nagyobb fejezet végén) felbukkanó, önfeledt szabadságcselekedettel tüntet: gyerek- és fiatalkori barátaival kosárlabdázik a rendőrség épülete előtt. (…) … kizárólag ezekben a pillanatokban, a labdajáték ismételhető és ismétlődő örömében találja meg maroknyi közösségét. Illetve még a magánélet legszűkebb körében: szintúgy a helyét kereső feleségével (aki viszont nagyon hamar meghal) és a fényképész szakmával együtt a szembenállás etikáját is tőle megöröklő fiával. (…)”

Helyes Katalin írja a Revizor portálon:

„Berkovits György szépirodalmi írásait a szubjektív történelemábrázolás és az emberi sorsokat feldolgozó tematika kapcsolja össze. Előző regényéhez mérten a társadalmi szemszög a Ckó, a fényképészben is központi szerepet kap, de ezúttal kitágítja a történelmi távlatot és egy átfogóbb képet ad a rendszer által befolyásolt társadalomról.

A Ckó, a fényképészt olvasva mintha egy fényképalbumot lapozgatnánk, és közben anekdotikus hangulatban, rövid történetek összefűzéséből ismerjük meg a Boroczkó fényképészdinasztia életét. Az elbeszélő egy-egy családtaghoz kötődő, elképzelt fényképekhez kapcsolt eseményekkel meséli el négy generáció Monarchiától a harmadik köztársaság kikiáltásáig zajló történetét.

Az elbeszélő belső háborgása végig ironikus hangon szólal meg, amivel kissé lazít a kötet témájának fojtogató hangulatán. Az egyszerre ironikus és nyomasztó történetek között húzódó szakadék miatt mégis végig feszültnek érezzük a szöveget. A folyton változó korszakok sűrű egymásutánja miatt alig lehet feldolgozni a változékony helyzeteket, egyik rendszerből a másikba szinte átmenet nélkül sodródik tovább a cselekmény. Az eltúlzott lázadások és az eltúlzott megalkuvások leírásának éles ellentéte miatt jól kirajzolódnak a korszakok relativizált valóságfogalmai.

Berkovits György szépirodalmi írásait a szubjektív történelemábrázolás és az emberi sorsokat feldolgozó tematika kapcsolja össze. Előző regényéhez mérten a társadalmi szemszög a Ckó, a fényképészben is központi szerepet kap, de ezúttal kitágítja a történelmi távlatot és egy átfogóbb képet ad a rendszer által befolyásolt társadalomról.

A Ckó, a fényképészt olvasva mintha egy fényképalbumot lapozgatnánk, és közben anekdotikus hangulatban, rövid történetek összefűzéséből ismerjük meg a Boroczkó fényképészdinasztia életét. Az elbeszélő egy-egy családtaghoz kötődő, elképzelt fényképekhez kapcsolt eseményekkel meséli el négy generáció Monarchiától a harmadik köztársaság kikiáltközött húzódó szakadék miatt mégis végig feszültnek érezzük a szöveget. A folyton változó korszakok sűrű egymásutánja miatt alig lehet feldolgozni a változékony helyzeteket, egyik rendszerből a másikba szinte átmenet nélkül sodródik tovább a cselekmény. Az eltúlzott lázadások és az eltúlzott megalkuvások leírásának éles ellentéte miatt jól kirajzolódnak a korszakok relativizált valóságfogalmai. kus hangulatban, rövid történetek összefűzéséből ismerjük meg a Boroczkó fényképészdinasztia életét. Az elbeszélő egy-egy családtaghoz kötődő, elképzelt fényképekhez kapcsolt eseményekkel meséli el négy generáció Monarchiától a harmadik köztársaság kikiáltásáig zajló történetét.”