A harmadik (2003-)

Berkovits György, portré, 2000 után Berkovits György, portré, 2000 után Berkovits György, portré, 2000 után

 „… már azt hittük, sosem íródik meg.”

A legjelentősebb műveit Berkovits 2004-től írja, egészen pontosan, ekkor kezd bele a V. és Ú. című kétkötetes nagyregénybe, amellyel 2012-ben készül el.

Az első kötet, a Díszcserje (kis)asszony (2013), egy különleges nő,   Virágh Emma regénye.

A második kötet, a Jelzőművész (2014) egy figyelemre méltó férfi, Újhely Gyula regénye.

Házastársak, tehát mindkét regény főszereplői ők és a családjuk.

A könyvbemutatókon - a köteteket Váradi Júlia újságíró és Závada Pál író mutatta be - , a következők hangozattak el, az élőbeszédet megszerkesztve és összefoglalva sokkal rövidebben:

Megszületett a várva várt regény, amelyről már azt hittük, sosem íródik meg. A könyv, amely úgy tárja fel a magyar huszadik századot egészen a közelmúltig, ahogyan a magyar irodalomban egy mű sem. Berkovits hatalmas vállalkozást teljesített be kétkötetes munkájával. Olyan könyvet írt ugyanis, amely a kortárs magyar irodalomban merőben szokatlan módon, hatalmas anyagot feldolgozva eleveníti meg a kisbetűs történelmet: az emberek megélt mindennapjait. Persze az anyag a fikció közegében átalakul, azzal egylényegűvé válik, és a két főhős, a szellemi pályájukon az útjukat keresgélő és többnyire nem lelő Gyula és Emma, valamint családjaik sorsán keresztül elevenedik meg.

A V. és Ú. nem történelmi regény a szónak abban az értelmében, hogy korszakokat elemezgetne, vagy hogy jól ismert eseményeket próbálna meg fikciós módon újraírni, hozzájuk egyéni tapasztalatokat társítani. Nem is igazán családregény, amennyiben jóval tágabb egységek alkotják a keretét, mint a generációk egymást követő történetei. Azért sem, mert még a családon belül sincs egységes történelem: megtört életpályákról és radikálisan eltérő élettapasztalatokról van szó.

A könyvben évszám nem fordul elő, mégis pontosan tudjuk, mikor és hol járunk. Érzékletes módon tárulnak elénk a szocialista évtizedek, mert nagyrészt ezek jelentik a regény jelenidejét: a Kádár-rendszer a regény fókusza, s aki megélte azokat az évtizedeket, bizonyosan felkapja a fejét, amikor városi terekről, utcákról, presszókról, az iskoláról, az egyetemről, vagy munkahelyi miliőkről olvas. Az olvasó lépten-nyomon ráismerés izgalmát érezheti, s talán ez jelenti az olvasás örömét. Nem kisebb írói bravúr a rendszerváltás első évtizedének, azaz a jelennek a bemutatása a második kötet végén, a hihetetlen invencióval ábrázolt figuráival: politikusokkal, celebekkel, üzletemberekkel. Mindezt Berkovits a nagyon áttételes és eltávolító, gyakran az abszurdot súroló ironikus elbeszélői hanggal éri el.

A V. és Ú. nagyregény nem is politikai vagy kritikai abban az értelemben, hogy lerántaná a leplet a politikai rendszerekről. A mindennapok borzalma, a túlélés kényszere, a totalitarizmusok bélyege, a „sebzett tekintetek” teljes természetességgel tárulnak fel az emberi viszonyrendszerekben. A regény egyik csúcspontja a gettó és a koncentrációs tábor leírása az egyik nagymama visszaemlékezésében.

Az emlékezés könyve ez, s a múltról való gondolkodást, a „múltfeldolgozást” mindenképp az elolvasásával érdemes kezdeni.

De hogyan értelmezi a szerző a két kötetet?

Hangsúlyozza, hogy két szerkezeti egységből áll mindkét kötet.

Az egyik szerkezeti egységben  kibontakozik egy családregény, két egészen különböző család története, sorsa, kapcsolatuk sűrű hálóján át; majd rendkívül bonyolult viszonyként elevenedik meg Emma és Gyula szerelme, aprólékosan és érzékien lefestve,  szerelmi regényként is felfoghatóan; és sok-sok esemény következik egymás után, felvillantva az elmúlt századot, a különböző politikai rendszereivel, bukásukkal együtt, a világháborúkkal, ötvenhattal, ahogy a szereplők megélik, majd a jelenlegi legújabb rendszer első éveit szintén bemutatva; és megidéződik a különböző korszakok szelleme, a szellemi áramlatok, általában is a szellem, hisz Emma író, Gyula társadalomkutató;  tudatosan élik mindennapjaikat, gondolkoznak, értelmeznek, kutatnak és írnak, tudatregényként is olvasható történetük; konfliktust, konfliktusra halmoznak, önmagukkal is állandó összeütközésben  állva, mert természetük önvizsgáló, önmaguk élveboncolását is elvégzik, nevelve magukat és bizony nevelődnek, tehát  nevelődési regény is.

Jellemek, sorsok sokasága villan fel, minden kor több jellegzetes figurája, családtagok, apák, anyák, nagyszülők, barátok és szerelmek, kollégák és iskolatársak, nagynénik és nagybácsik stb. képében. Megidéződik véres lövészárok és haláltábor, tetemre hívás és szerencsés csillagzat, számtalan karrier és bukás. Ábrázolva vannak hatalomban lévők és kiszolgáltatottak.  Meg van jelenítve szerkesztőség, kutatóintézet, főiskolai tanszék, filmgyári környezet, kommunikációs és világhálós cég. Sőt megidézve vannak ítéleteikkel bizonyos szellemi nagyságok is.

Emma novellát és regényt ír, Gyula a kutatásait önti írásba, tanulmánykötetbe, és ezekről is szó esik.

A másik szerkezeti egységből kiderül, hogy mindkét főszereplő belekeveredik, belegabalyodik olyan eseményekbe, amelyeket a másik elől titkolni kényszerül. Emma úgy gondolja, hogy követik az utcán, hogy hasonmása van, hogy árnyakkal kell viaskodnia. Gyula viszont névtelen leveleket ír, álcázza magát parókával időnként, és utánoz bizonyos figurákat.

Szerkezete sajátos lett, tökéletesen egyéni és újszerű, jól tükröződik a tartalomjegyzékben: elsősorban is, hogy ismétlődnek bizonyos egységek, témák szerint, és ugyanott van a helyük, mármint a hasonló egységeknek  a különböző fejezetekben. Minden egyes fejezet – három, három van a két könyvben – 25 alfejezetből áll, mindkét kötet  tehát 75 alfejezetet számlál, összesen 150-et. Csak egy példa: ha az első kötetben a Virágh-család a 11. alfejezetben található, akkor az Újhely család is a 11.-ben foglal helyet a második kötetben, és így tovább.    

 A két kötetről szólván, a szerző az egyik pályázatában leszögezi:  „Szándékom az volt, hogy igen pontos, áttetsző szöveget írjak, amely egyúttal láttató. A szavakat, mondhatom, kínosan megválogattam. A mondatokat számtalanszor megformáztam. A szórend, azt hiszem, a stílusomra jellemző, egyéni szórend; így hallom belülről. Gondolatjelet nem használok, szerintem felesleges.”      

 Berkovits „az önreflexió és az irónia világában is otthonosan mozog”.

Az első kötet, a Díszcserje (kis)asszony legjellegzetesebb motívumai a következők: 

Emma észreveszi, hogy megy utána valaki, illetve úgy gondolja, hogy követik, hogy tényleg így van-e vagy sem, azt nem tudjuk meg, minden esetre, szorong. Majd kiderül, hogyan is lesz Emma és Gyula szerelmes egymásba. Feltárul Emma gyerekkora, kamaszkora, ifjúkora. Megtudjuk, mennyire ellenáll annak, amit nem szeret. Megelevenedik a felnőttkora. Közben azon gondolkozik, hogy talán a szeretet kimutatásával, valahogy leszerelhetné követőit, és megbékélhetne hasonmásával, sőt árnyaival is. Megismerkedünk apja sorsával és apjához való viszonyával.  Kibontakozik anyja és nagyszülei története is. Továbbra is foglalkoztatja a követés, a hasonmás és az árnyak. Szemünk elé tárul az a két lakóház, ahol Emma addigi életét tölti és a városrész meg a város, Budapest azon pontjai, amelyek Emma kedvencei. Álmodik a követőiről, hasonmásáról, árnyalakjairól, és ebből egy filmforgatókönyvet kezd el írni. Kiderül, hogy mint újságírót hogyan lehetetlenítik el a szerkesztőségben, majd mint tanársegédet hogyan rúgják ki a főiskoláról, és kiderül, hogyan próbálkozik íróként érvényesülni. Tudomást szerzünk Emma és Gyula mindennapjairól. Majd három nagynénje és férjeik érdekfeszítő pályája elevenedik meg. Megtudjuk, hogyan is fest gyakori összeütközése saját magával. És ráébred, hogy csak hitte a követését, hogy hasonmásának örülnie kell, mint különlegességnek, és hogy árnyai már nincsenek; vagyis szorongása a múlté.

Az egyik kritikusa, Bazsányi Sándor szerint,  Berkovits „az önreflexió és az irónia világában is otthonosan mozog”.

„… nagyszabású, musili igényű, fontos mű”

A második kötet, a Jelzőművész legjellegzetesebb motívumai a következők:

A főszereplő, Újhely Gyula rendőri túlkapást tapasztal az utcán, és már sokadszorra, megelégeli és hazaérve névtelen levelet kezd írni a rendőrkapitánynak, felhánytorgatva, jól körülírva a rendőrség diktatúrában szokásos szemétségeit. Ezek után névtelen leveleket ír a titkosszolgálat vezetőjének, a legfőbb ügyésznek, a hatáskör nélküli parlament elnökének, a kerületi tanácselnöknek, a miniszterelnöknek, sőt a pártfőtitkárnak is. Szégyelli, de úgy véli, ez is az ellenállás egyik formája egy pártállamban. Megelevenedik szerelme Emmával. Lejátszódik életének története, szerelmeivel, barátaival együtt, amelynek legfőbb kerete, a belső békére törekvés és az elvágyódás. Szembesülhet a hatalom képviselőivel minden korszakában egy-egy úgymond furcsa beszélgetéssel. Megismerkedünk családja történetével, részletesen anyja, apja, nagyanyja és nagyapja sorsával. Megrázkódtatás éri, még mindig, amikor felmerül benne a gettó, és a haláltábor, ahová bezárják őket. Álcázza időnként magát ortodox zsidó jelmezbe öltözve, így provokál és igen radikális szövegekkel kíséri. Felrajzolódik a kép a helyszínekről, ahol élt. Megismerkedünk azzal a három tudományos intézettel, ahol szociológus kutatóként dolgozik, megismerkedünk témáival, amelyekkel foglalkozik, és amelyekből elméleteket farag. A demokráciában új viselkedésformára tér át, esetenként utánoz jellegzetes figurákat, mint egy munkanélkülit, egy híres tudóst, egy hajléktalant, egy milliárdost, egy tévés celebet, egy politikust. És meghökkentő karriereket mutat be mind a diktatúrában, mind a demokráciában. Szakítanak Emmával, de aztán néhány év múlva megint egymásra találnak. Gyula végül is állandóan  új életre vágyik, minduntalan új formát és tartalmat szeretne magának, új látomásra vár, és mindig menedéket keres.

Interjú is megjelent a szerzővel a Magyar Narancsban.

MN: 18 évig készült a V. és Ú. egy-két év kihagyással, 1200 oldal;  napi egy oldallal számolva, az ünnepeket kihagyva,  5 év alatt  elkészülhetett volna.

B. Gy.: Néhányan  még hamarabb is megírták volna esetleg.

MN: Mi volt a munkamódszered?

B.Gy.: Éjjel elég sokáig fenn vagyok, olvasok és olvasok, későn alszom el, tehát később kelek, így aztán csak  mondjuk reggel tíz órakor vagyok képes leülni írni, viszont  délután négyig abba sem hagyom. Sokszor átírok, rengetegszer. És sokszor át is szerkesztem, ami elkészült. Volt, mikor  úgy gondoltam, hogy egy fejezetet készre csináltam, aztán, mikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nincs kész, és átírtam. Van, mikor néhány oldalt rögtön átírok, van, mikor csak hónapok múlva jövök rá, hogy át kell írni. Nem tudom azt mondani neked, hogy a munkamódszerem ilyen meg ilyen, ez attól függ, hogy milyen a szöveg, amit létrehoztam. Az  írói munkásságom az átírások sorozata.  És igénylem, hogy legyen kontrolom, mert az ember belevakul a saját szövegébe. Oda szoktam adni a kéziratot, akikben megbízom.

MN: Mikor a könyv első kötete kapcsán a Petőfi Irodalmi Múzeumban Spiró Györggyel volt egy beszélgetésed, az életművedet méltatva Spiró azt mondta, hogy az Egy modern amodern című esszéköteted némely írását tanítani lehetne. Ő volt az egyik, akinek odaadtad a kéziratot?

B.Gy.: Igen, Spirónak megmutattam,  Závada Pálnak is megmutattam, és a kritikus Dérczy Péternek is.

MN: Bíztattak?

B. Gy.: Mondhatom, hogy igen. Vállalkozásomat meglehetősen egyedinek  és merésznek gondolták, szerintük enciklopédiáját adja a Kádár-diktatúrának meg a demokrácia első tíz évének; felhozták, hogy gazdag életanyaggal dolgozom, és sikerült megtalálnom az elbeszélésem csak rám jellemző stílusát, meg azt a szerkezetet, az alapépítményt, amely teherbíró, és hogy felmutattam  szellemét a helynek, ahol játszódik, vagyis ahol élünk.

MN: Az első kötetnek, a  Díszcserje (kis)asszonynak, egy nő, egy feleség és anya, Virágh Emma a főszereplője, aki történetesen prózaíró, a  férje, Újhely Gyula meséli el őt. A második kötetben, a Jelzőművészben Gyula, aki pedig szociológus, lesz a főszereplő, ő írja saját magát. Most beszéljünk csak a második kötetről. Miért Jelzőművész a címe?

(…)

B.Gy.: A  könyv első fejezetében névtelen leveleket ír Újhely a diktatórikus hatalom képviselőinek. Jelzőművész, ezt  írja a névtelen levelek alá, tudniillik a párja, Emma így nevezi néha napján, megokolva azzal, hogy előre lát, megsejt dolgokat és jelzi; jelez, sőt művészien jelez.

MN: Pfuj, névtelen levél!

B.Gy.:  Igen, pfúj, meg  is szenved érte Gyula, egyrészt, mert átéli, milyen szégyenteljes dolog névtelen leveleket írni, ámde csak így tudja elmondani, amit el akar, mondjuk szidni a rendszert, mert névvel nem merné. Ezzel együtt él, bár nehezen. Nem bírja elviselni a diktatórikus hatalmat, de  nyíltan nem veszi fel a kesztyűt. Viszont a névtelen levelek tárházát adják a diktatúra jellegzetességeinek.

MN: Mindeközben Újhely kutatóintézetben dolgozik.

B.Gy.: Ezt hol kedveli, az intézetet tényvilág-feltárónak mondva, hol meg, mikor cenzúrázzák a kutatásait, nem kedveli, ilyenkor  tényvilág-kendőzőnek hívja.

MN: Benne van a közegben, hiszen kutathat.

B.Gy.: Ugyanakkor kívül is van, mert látja, hogy milyen a közeg, igen kritikus. A második fejezet a nyolcvanas években játszódik, innen gondol vissza a zsidóságára, a gyerekkorától kezdve, a szülei meg a nagymamája történetére. Itt szólít meg a „Ha látomásod támad fejtsd meg!” hívószava. Mert Gyulának látomása támad, mikor váratlanul visszaemlékszik egy  éjszaka, álmában, egy fényképre, amely kiskorából származik, három és féléves korából, akkor  náci koncentrációs táborban volt az anyjával.

MN: Ezen a képen kisfiúként, csontsoványan, kopaszon, egy hátára kötött bilivel látható, mögötte egy fegyveres őrrel.

B.Gy.: Gyula már korábban is látta ezt a fényképalbumot, gyerekként, de akkor nem azonosítja magát a képen addig, míg a nyolcvanas évekbeli látomás hatására ezt az albumot újra fel nem lapozza. Akkor jön elő  az egész zsidó problematika, az ő zsidó volta. Keresi az identitását – ez közhely, de keresi –, a keresés módja azonban nagyon is eredeti. Például egy időben álarcokba bújik, még parókát is csináltat, meg szakállt, ortodox zsidó jelmezt vesz  föl, és ebben a jelmezben különféle helyszíneken jelenik meg, és ott provokál, igen merészen, mert, miután álcázva van, sehol nem ismerik föl. Olyan szövegeket mond, ami a közeget és az egész akkori rendszert sérti.

MN: Kíméletlenek ezek a szövegek. Nem kíméli a zsidó közeget sem.

B.Gy.:  Mikor a kárpótlását intézi, amit nem szeretne intézni, mert a kárpótlási pénz az júdáspénz szerinte, s azt ő nem akarja fölvenni, hiába mondják a szülei, hogy vedd csak  fel, kell a pénz, de ő nem akarja ezt a júdáspénzt, viszont aztán  - ez az irónia – lát a kirakatban, a Haris közben báránybekecset, tél van, a fiának is kellene, neki is, és azt mondja, hát ezt meg kellene venni,  de nincs rá pénz.  És akkor elmegy, hogy  igazolja, hogy haláltáborban volt,  és akkor ott sem bírja megállni, hogy ne boruljon ki, és ne mondjon olyanokat,  a zsidó közegben, hogy testvéreim, mi még nem tudtunk elszámolni a több millió halottunkkal, mert nincsenek rendesen eltemetve.  De mivel nincsenek meg a testek, hát a lelket és a szellemet kell  eltemetni. És így tovább, és így tovább, szinte abszurditásba megy át a szöveg, amely igen radikális – de nagyon radikálist akartam írni, mert hát nem lehet másként viszonyulni a Holokauszt emlékezetéhez, pontosabban a Holokauszt elfelejtéséhez, elhallgatásához, mint nagyon- nagyon radikálisan.

(…)

Ez nem úgy zsidó könyv, mint a szokásos zsidó könyvek, ahol az egész  regény a zsidó sorsról szól.

MN: A könyv harmadik fejezete már a demokráciában játszódik. A rendszerváltáskor viszont Újhelynek, a főhősnek elmegy a kedve a tüntetésektől, mivel  olyanokkal is  együtt kellene tüntetnie, akikkel szóba sem állna egyébként. De hát milyen alapon lehet ennyire finnyás valaki forradalmi változások idején?

B.Gy.: Újhely Gyula úgy érzi, hogy egyrészt nincs forradalmi változás, másrészt, hogy neki a változás idején sem kell megváltoznia, mert ő a diktatúrában is úgy gondolta magáról, hogy olyan életet él, ami vállalható a demokráciában is, és méltán gondolja. A műveinek egyikét, amelyet még a diktatúrában kezdett írni, a demokráciában is ugyanolyan  szellemben folytatja, mintha nem történt volna semmi változás. És megteheti, mivel úgy érzi, hogy a munkássága ugyanaz a diktatúrában és a demokráciában. Különben sem tudja, hogy kivel tüntessen, kihez csatlakozzon?  

MN: És ez az érzése végigvonul a 90-es éveken. Nem lesz egyik politikai csoportosulás tagja sem, nem köteleződik el sehová – és ennek következtében munkanélküli lesz -  aztán mégis álláshoz jut  egy újabb kutatóintézetben,  amit magánhasználatra úgy nevez, hogy világképgyártó intézet. Milyen világképekről van szó?

B.Gy.: A regény a 90-es évek demokráciájáról háromfajta világképet fest föl: egy konzervatív - keresztényt, egy liberálist és egy jobboldali nacionalista világképet. Ámde  soha nincs szó közvetlenül a politikáról, pártokról, stb., ennek a korszaknak a szellemi vonásait lehetetlen lett volna közvetlenül a politikán keresztül érzékeltetni.

(…)

MN: Mit szeretsz olvasni?

B. Gy.: Életrajzokat, önéletrajzokat, emlékiratokat, naplókat. Kedvencem Canetti háromkötetes memoárja, nagyon élveztem a Joyce-ról, Orwellről, Camus-ről, Sartre-ról, Márquezről, vagy a Wittgensteinekről szóló új típusú életrajzokat, Nabokov visszaemlékezéseit,  Bulgakov, Sebastian és Márai naplóit. Szeretek olyan esszéket olvasni, amilyeneket Borges, Brodszkij, Milosz  és Walter Benjamin írt. Ha  filozófiáról van szó, akkor Foucault és Hannah Arendt  szövegeihez fordulok mostanság.

MN: Regényt nem is említesz?

B. Gy.: Említenék nagyon szívesen, de keveset vagyok képes  elolvasni. Proust és Musil persze kivétel, őket bármikor tudom olvasni. No és kifejezetten szeretem Bernhard és Sebald könyveit meg egy-két Pamuk és Rushdie regényt. Hirtelen ezek jutnak eszembe.

MN: Hogyan határoznád meg, hogy mi számodra az igazi regény?   

B.Gy.: Az igazi regény szerintem az - hogy kissé elvontan, talán még fellengzősen is fejezzem ki magam -, amely a maga módján, a maga logikájával felfedezi  a lét különböző vonásait, szolgálva a megismerést. Ábrázolja az egyén pótolhatatlan egyszeriségét. Megmutatja a lélek meg a történelem szörnyeivel való viaskodást. Filozófiája és költészete van. Felfejti, milyen lehetőségei vannak az embernek a világban. Átlépi a játék meg a feltételezések birodalmának határait. A korlátlan szabadság tartományában mozog. Megragadja sorsként az életet. Mindez persze egyszerre egy regényben megvalósíthatatlan.

(Bárdos-Deák Ágnes interjúja. „Ez nem úgy zsidó könyv”. Magyar Narancs. 2014.)

 A  Szombat folyóirat is  készített interjút a szerzővel.

 (…)

Szombat: A V. és Ú.  mindent felölelő témáival szerintem a kor enciklopédiájának is tekinthető.

B.:  Egy olyan regényt akartam írni, amelyben a különböző korszakok ideológiai és politikai színképe, persze egyéni sorsokon keresztül, ha nem is a teljes, de bizonyos spektrumában feltárul. De ez csak az egyik aspektus. Talán még inkább koncentráltam az emberi kapcsolatok hihetetlenül gazdag hálójára, (…) szerelemre, a családi kötelékek zegzugaira, a szülő-gyerek viszonyra, a barátság sokféleségére. A főszereplőknek hívószavaik vannak, Emma például „boldog és imádja az életet”, holott rettentő sok boldogtalanság éri; Gyula meg állandóan „belső békére” törekszik, talán éppen azért, mert kevés része van ebben, ilyenkor pedig „elvágyódik”. (…) Körülöttük, rajtuk kívül mindenki változott, mikor beköszöntött a demokrácia, le is írom, hogy a környezetükben ki hogyan változott, ki milyen karriert futott be. Nekik, Emmának és Gyulának nem kellett változniuk.

(…)

Sz.: Azt is nyilatkozta, hogy radikális regényt akart írni. Ez sikerült. Emma is, de különösen Gyula magatartása, megnyilvánulásai provokatívak, polgárpukkasztóak, szeretik sokkolni a környezetüket, rámutatva ezzel a közeg fonákságaira, képmutatására, hamisságára.  Gyula, a provokátor, szívesen bohóckodik is, szinte keresi a kellemetlen helyzeteket, de nem marad el tőle Emma sem. Ráadásul a regény nyelve nagyon áttételes és eltávolító, gyakran az abszurdot súroló ironikus hang jellemzi.

(…)

B.: Gyula provokációjának egyik kifejezési módja az utánzás, a kilencvenes években, mintegy kifigurázva utánozza a kialakulófélben lévő demokrácia bizonyos jellegzetes alakjait, a  milliárdost, a celebet,  egy tudóst, és természetesen a politikust, de egy munkanélkülit és hajléktalant is,  ideiglenesen felvéve azok gúnyáját, viselkedését, modorát, miközben életútjuk, amelyik mindig érdekes, feltárul.

 Sz.: A regényt még inkább radikalizálja, hogy az egyik fejezet felveti a honunkban jellegzetes zsidó problémákat is, még pedig újszerűen. 

 (…)

B.: Részletesen leírom Gyula nagymamájának szinte leírhatatlan auschwitzi megpróbáltatásait is, de nemcsak ezt a haláltábort és a pusztítás, az ölés módjait ábrázolom, hanem egy élő személyen, egy jellegzetes figurán, egy jellemen  keresztül jelenítem meg, amely jellem Auschwitzban is megmarad annak,  aki különben volt. Auschwitzot így senki sem ábrázolta még szerintem, legalábbis nem tudok róla. Kitérek Gyula szüleinek kifosztására, gettóba hurcolására, a korabeli magyar közeg aljas viselkedésére, apjának munkaszolgálatos szenvedéseire, a keretlegények kegyetlenkedéseire is. (…) Végre már ő provokálja a közeget és nem a közeg provokálja őt, ez újdonság, a regényírásban is újdonság. … És meg kell állapítania, hogy a reagálás hol értetlen, hol visszautasító, hol közömbös, hol vállveregető, hol feledékeny, hol rácsodálkozó, még a zsidó közegben is, nincs tanulság, nincs részvét, nincs bocsánatkérés, nincs önvizsgálat, tulajdonképpen semmi érdemi nincs, ott tartunk, mintha a Soá nem is lett volna, ott tartunk, hogy nyugodtan megismétlődhetne.

(…)

Sz.: Mi a tapasztalata regényének  fogadtatásáról?

(…)

B.: Érezhető volt a lapok tanácstalansága. Ha ezt a regényt X. Y. írta volna, hát…  Hosszabb ideig nem forgott a nevem, mert ezen a regényen dolgoztam. Nem vettem részt a ma divatos nagyüzemi-irodalmi termelésben. Ennek megfelelően viszonyultak hozzám és a regényemhez. Különben hadd tegyem még hozzá, hogy fülembe jutott, miszerint két ilyen vastag kötetet nem szeretnek elolvasni, akiknek el kellene, nem érnek rá, túl megterhelő stb., kinek van erre ideje. A szellemi leépülés eléggé súlyos. Szóval a regényre nem irányult  megfelelő figyelem, annak ellenére, hogy a némely orgánum, például a 168 Óra felismerte értékeit, a Klubrádió és az ATV is szépen viszonyult hozzá, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy áttörjön, az irodalmi folyóiratok nem vettek tudomást róla, kivéve  azért a legjobbat, a Holmit. Az ÉS is inkább dicsérte, nem beszélve a Népszabadságról, amely igen elismerte. A fészbukon olvasható részleteit rengetegen lájkolják.

 („Ha látomásod támad, fejtsd meg!”. Berkovits Györggyel beszélget Várnai Pál. Szombat. 2014. október.)

 Az egyik kritikus, Tábor Ádám fenntartás nélkül dicsérte, még azt is leírta, hogy „… nagyszabású, musili igényű, fontos mű”

„A huszadik század magyar enciklopédiája”

Következő regénye,  Ckó, a fényképész 2016-ben jelent meg, amelyet szintén  fő művének tart a szerző.

Főszereplője, Boroczkó Tamás - a vezetéknevéből  származik beceneve, a Ckó -, egy fényképészcsalád negyedik nemzedékét képviseli, pályája átfog öt korszakot, a Monarchiától, a  király nélküli királyságon át, a kemény és puha diktatúrám keresztül a harmadik köztársaságig, abban lesz híres fotós.

Ckó szeretné magát függetleníteni politikától, hatalomtól, történelemtől, és csak mint fotóművész élni, de hogy megtehesse, kívülállónak kell lennie, és az is lesz. Kívülálló iskoláiban, katonaságnál, vidéki lapnál, fővárosi szerkesztőségben, a házban, ahol laknak. Elmerül szerelmi kalandjaiban, de igazi szerelmesét, több, ismétlődő szakítás után, veszi feleségül. Próbálják mindketten ironikusan felfogni a körülöttük zajló történéseket. Ckó legszűkebb baráti köre öt tagból áll, egy kosárlabdacsapatot alkotnak, még öregkorukra is, mintegy rezervátumba zárva magukat. 

Elődei fotózzák Kossuth újratemetését, Rákóczi hamvainak hazahozatalát, a lovastengerész egyik nagy ünnepségét, a kemény diktatúra  április 4-i felvonulásait, az 56-os forradalom eseményeit,  a diktatúra újbóli kiépülése kezdetének  dátumát, az 57-es május 1-et. Ckó meg fényképezi Nagy Imre 89-es újratemetését. A Boroczkó családot nem kíméli a magyar történelem:  kitelepítés, fogház, börtöntábor, szigorított cella lesz az osztályrészük.

Mikor a diktatúra demokráciává változik, és a regény egy átalakulóban lévő világ panorámáját nyújtja, Ckó úgy gondolja, most már lehet úgymond belülálló, de csalódik.

 A Klubrádiónak  a következőképpen mesélte el a szerző regényének lényegét – amelyet  aztán több adásban  megismételtek  (2016. október. Gerendai Bors Ágnes műsora):

„Hadd kezdjem egy metaforával. Tudniillik szerepel a regényben egy kosárcsapat, ez testesíti meg a metaforát, Ckó mindig barátaival játszik benne. De nem a kosarazás a lényeges, és nem a kosaras példaképek, hanem az, hogy ilyenkor gondolatok szállják meg őket. Ckó kisgyerekkorában arra jut, kosarazás közben, hogy rozsomák szeretne lenni, mert az megszelídíthetetlen. Kamaszkorában meg tiltakozik az ellen, hogy valamikor is egyszer felnőtt legyen, mert a felnőttek undorítóak. Fiatalemberként kezébe kerül egy gépelt írás, nem tudni honnan, és ismeretlen  a szerző, de bibliája lesz Ckónak, aki ismételgeti, szintén kosarazás közben, az írásban rejlő végkicsengést, hogy a kor embere félelmet kelt és gerjeszt, ugyanakkor maga is fél és retteg, mégis ő az ideál. Felnőttként rá kell ébrednie, miközben kosárra dob, hogy komoly a veszélye annak, miszerint elsikkad az az érzékünk, amelynek révén a világban tájékozódhatunk.

Mi ez a metafora, mit jelent, erre később válaszolnék, a végefelé.

A regény időben a 19-20. század fordulójától a 21. század elejéig, napjainkig az összes magyarországi rezsimet átfogja; térben pedig a Kassa-Budapest-Pécs tengely mentén az egész országot.

A család minden férfitagja, sőt egy hölgytagja is, fotós.

A főszereplő, Ckó dédapja vándorfényképész, a Monarchia idején, járja az országot. Ckó egyik nagyapja, aki Pécsett él,  Ferenc Józsefnek maszkírozva magát készít fotósorozatot, ezért felséggyalázásért megbüntetik, majd az orosz fronton, Odesszában, megcsinálja ezredében az úgynevezett polgári forradalmat, de nem  jut haza, meghal. Ckó másik nagyapja egy kassai újságnál dolgozik fényképészként, megjelenítem mélységes szerelmét Ckó nagymamája, vagyis a felesége iránt, aki szintén fotós lesz, ez egy nagy szerelem leírása. Kitelepítik őket Kassáról Trianon után, leírom  a kitelepítést.

Ckó apjának fotóműterme van ugyancsak Pécsett, a király nélküli királyságban, ez az apa haditudósító lesz, de olyan képeket küld haza, amelyeket a feleségének el kell tüntetni, mert a cenzúrának nem tetszenek, de hiába tünteti el, a fényképészműhely segéde kiszúrja, feljelentést tesz, Ckó apját büntetőszázadba teszik, anyját, aki nem jelenti, hogy eme  tiltott képek birtokában van, rögtönítélő bíróság fogházba csukatja, és leírom, hogyan szenvedett az elzárásban.

A kemény diktatúra idején Ckó apja felajánlja műtermét az államnak, megelőzve az államosítást, ez jó pont, és az állami fotóvállalat  második emberének nevezik ki, jó szakember, jól dolgozik, de tele van rettegéssel, mert tudja, bármikor bármi megtörténhet vele, mert rossz a káderlapja, polgárnak van titulálva és ideológiailag zavarosnak. Annál is inkább fél, mert két testvére, Ckó nagybátyjai vörös posztóvá válnak akkoriban, tudniillik az idősebb nagybácsi, aki korábban gazdag ember volt, de mindent elvettek tőle,  kimutatja, hogy a rendszert utálja, hát mint osztályellenséget börtöntáborba zárják, és leírom ennek a tábornak a borzalmas viszonyait. Ckó fiatalabb nagybátyja viszont kommunista, harcol a spanyol polgárháborúban, hazatérve először a diktatúra híve, de meglátva annak roppant és kirívó szemétségét, reformer lesz, részt vesz az 56-os forradalomban, ezek után elítélik, és képet kapunk a  korai Kádár-rendszer börtönviszonyairól is.

A későbbi években Ckó apja három infarktust szenved, mert a fotóvállalatnál  uralkodó légkör, az igazgatók szemétsége igen megviseli. Azonban, amikor nyugdíjba megy, ki tud harcolni magának egy pici kis maszek fotóműhelyt.

A főszereplő Ckónak állandóan és kényszerűen változnia kell, gyerekkorától kezdve öreg koráig, a körülmények hatalma készteti erre. Élete egyik felét háborús viszonyok között, majd két diktatúrában éli és szenvedi, a diktatúrák érzékletes rajzát igyekeztem adni. Ckó hol fennforgó és hangadó, hol fekete bárány és csodabogár, hol hazudozó, átverő, fondorkodó, hol visszahúzódó és magába zárkózó, néha még az elmebeteget is megjátssza. Mindennek oka van, tudniillik csak ritkán alkalmazkodik, kívülálló. Fotós lesz képeslapnál, de mert függetleníteni akarja magát a rá rótt kötelező feladatoktól, és miután engedély nélkül csinál egy kiállítást a szerkesztőség folyosóján, máshol nem tudhat, mert azok a képek kirívóan bírálóak, híven tükrözve a korabeli viszonyokat, a lélekölő hétköznapokat, a szegénységet és kiszolgáltatottságot, hát csaknem kirúgják. Végül is csak akkor távolítják el, amikor nem hajlandó besúgónak lenni.  Különben érzékletes képet rajzolok a szerelmeihez való kapcsolatáról, elsősorban a feleségéhez fűződő viszonyáról, amely egy nagy szerelem, felesége, aki ügyvéd, és aki tulajdonképpen a másik főszereplő, olyan ügyekbe keveredik, amilyenektől más ügyvédek távol tartják magukat.

A demokráciában, amelynek jellegzetes panorámáját igyekeztem felfesteni, hol elbűvölő, hol elborzasztó alakokkal, Ckó igyekszik úgymond belülálló lenni, de sikertelenül.  Bár jelentős fotóműhelyt, műtermet működtet, amely nevezetes emberek találkozóhelye lesz, kiállításai vannak, híres fotósként szerepel, látszólag mindent elér, de szájíze mégis keserű, nem ilyen demokráciát képzelt el.

Mikor Ckó regénybeli utolsó kiállításának képeit a galériás leszedi, mivel a minisztérium képviselőjének nem tetszik, hisz az az éppen uralkodó hatalom érzékenységét sérti, ezért sem élünk igazi demokráciában, csak annak karikatúrájában, és megfenyegeti a galériást, hogy többé nem támogatják pénzzel. Akkor Ckó fia, már huszonévesként, ő  szintén fotós, a fényképészet legújabb irányzatainak híve, fellép,  tüntet utcákon az úgymond demokrácia addigi hét miniszterelnökének szarkupacos képével, és akkor jön a nem várt meglepetés,  a rendőrség letartóztatja, az ügyészség vizsgálati fogságba helyezi, és képet kapunk egy ilyen fogságról, és a kihallgatás áldemokráciában  dívó módszereiről, amely nem vet jó fényt a megválasztott hatalomra.

Hadd térjek ki arra is, hogy Ckó két unokatestvére is ábrázolódik a regényben, az egyik, egy lány, Párizsban született, és hazajőve szegényeket, elesetteket támogató szervezetet hoz létre, kitűnő, áldozatkész ember, korunk egyik jellegzetes, fontos figuráját testesíti meg, aki, szervezete révén, éles ellentétbe kerül a kormányzattal. A másik unokatestvér viszont éppen ellenkezője, egy férfi, aki celeb lesz, tévés celeb, és leírom eme celebségnek visszataszító jellegzetességeit, a kormányzat persze kitünteti.

Mikor Ckó felesége hirtelen meghal, mert nem bírja a zaklatásokat, hisz bíróságok előtt, mint ügyvéd, keményen szerepel, Ckót hosszú ideig kísérti a halál, és ezt is igyekeztem ábrázolni. Ckó fia meg, anyja halálát követően kábítószerezésbe kezd, leírom ennek tüneteit, de szerencsére hamarosan felhagy ezzel.

És most vissza a metaforához, a kosárcsapathoz. Tehát Ckó gyerekkorától kezdve kosárlabdázik, négy barátjával alkot egy csapatot, és még öregkorukban is folytatják. A regény azzal fejeződik be, hogy a rendőrség épülete előtt, ahol Ckó fiát fogva tartják, kosárpalánkot szerelnek fel, és Ckóék kosaraznak, addig szándékoznak kosarazni, amíg Ckó fiát ki nem engedik.

A regény a kosárcsapattal fejeződik be, amely rendületlenül és kitartóan kosarazik a rendőrség épülete előtt, addig tehát, ismétlem, amíg Ckó fiát szabadlábra nem helyezik, de ez persze nem történik meg. Mit jelent ez a metafora? Azt, hogy Ckót és barátait nem lehet megszelídíteni; hogy nem akarnak romlott felnőttként viselkedni; hogy számukra megvetendő a rettegést keltő közeg; hogy ők igenis képesek tájékozódni a világban, minden ellenerő ellenére; és azt, hogy le az önkénnyel, mindenféle önkényeskedéssel.

Eme fotográfusdinasztia tagjai fényképeikkel mintegy az ország problémáira reflektálnak minden korszakban. Olykor provokatív, ironikus képekben figurázzák ki a hatalmat. Nehogy elfelejtsem, hogy megidéződik Tisza István, Horthy, Rákosi és Kádár is.”

Ugyancsak a Klubrádióban, de egy másik műsorban, Rangos Katalin Szabad Sáv című műsorában egy órát beszélt a szerző 5 fejezetből és 82 alfejezetből álló, első személyben írt művéről.

A regényt Bazsányi Sándor kritikus, esztéta, Margócsy István kritikus, irodalomtörténész és Závada Pál író mutatta be. Závada azt mondta, hogy irtózatosan erős életanyag, amit Berkovits megmozgat; Bazsányi szerint a szerző a huszadik század magyar enciklopédiáját alkotta meg;  Margócsy kijelentette, hogy a regény oly megbízhatóan realista, mint egy XIX. századi nagyregény, és oly ironikusan groteszk, mint egy cseh film a hatvanas évekből.

A L’Harmattan  Berkovits  regényét,  a  kiadó gyöngyszemének nevezte.

A Népszabadság körkérdésére Bazsányi Sándor kiemelte a könyvheti termésből.

 

 A szerzővel, még a regény megjelenése előtt, Tábor Ádám készített interjút a Literán.  („Azt is mondhatnám, hogy kitalálom önmagamat”. 2016 május.)

T.  Á.: Az új könyved család-, társadalmi és fejlődésregény egyszerre. (…)  A regény roppant olvasmányos, sőt szórakoztató, de egyben a közel másfél évszázad zsákutcás magyar históriájának szinte  történészi  hűséggel  való  ábrázolása. Az egymást követő  sűrű  események  egyszerre jellemzik a kort és a figurákat. Szándékod szerint a család tagjainak, majd főleg Ckónak  - Boroczkó Tamásnak - a sorsát avagy a „modern” Magyarország eléggé nyomorúságos történetét akartad  hangsúlyosabban bemutatni?

B. Gy.: Nem gondolkoztam ezen, hogy melyik a hangsúlyosabb. Azt hiszem, és szeretném gondolni, hogy a főhősöm, a Ckó becenevet viselő fotós története és az ország sorsa nem választható el egymástól, Ckó bele van vetve az országba, családtagjai hasonlóképpen, és ezt szerettem volna megmutatni, a kölcsönhatást,  mert az egyén nem igen törhet ki abból a térből – látótérből, politikai térből, hatalmi térből, társadalmi térből, gondolkozási és mentalitásbeli térből, a hagyomány adta térből stb.  –, ahová született. No persze formálhatja is, lázadhat is ellene, lehet kívülálló is – ahogy Ckó –, de akkor is csak  a körülmények lenyomataként létezhet, ez sajnos így van, bármennyire is berzenkedünk ellene.

 T. Á.: A Monarchiától az 1989 utáni időszakig öt történelmi korszakot jellemzel a fényképészdinasztia és rokonaik sorsán keresztül. Mi a közös és mi a specifikus ezekben a korszakokban?

 B. Gy.:  A közös, hogy az egyén mindig fenyegetett helyzetben találja magát. És az is közös, hogy minden korszak kezdete vérben fogant, a Monarchia is, a király nélküli királyság is, a kemény és a puha diktatúra is, csak a demokráciába való átmenet volt mentes a vértől, valamiképpen jelezve a demokrácia mentalitását is. És embertelen tragédiák játszódtak le, ez is közös. (…) És mi a specifikus? A túlkapások, a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés, a manipuláció, a kényszerű alkalmazkodás, az álságos beilleszkedés,  a hitetlen meg az elvakult hit, és még sorolhatnám. Ckó és fényképész családja  bizonyos mértékig ellenáll, az alkotásaival áll ellen, tehát a képeivel.

T. Á.: Hőseid ambivalensen viszonyulnak a mindenkori magyarországi társadalomhoz, amint – jobb esetben - az is hozzájuk. Ezt az ambivalenciát többnyire ironikus látásmóddal reagálják le és viselik el. A háború után felnőtt Ckó is ironikusan, bár ő a kádári diktatúra miatt viszonyul ironikusan a környezetéhez. Ezt az ironikus viszonyulást látod a legadekvátabb reakciónak vagy csak ők éppen ilyenek?

 B. Gy.:  Valószínűleg jómagam, mint szerző vagyok ilyen, vagyis ironikus. Az irónia a sajátom. Azt hiszem, családi örökség, így születtem. De az is valószínű, hogy az eredetileg is ironikus voltomat megerősítették, sőt hatványra emelték azok a viszonyok, amelyek között élnem kellett, és élnem kell. Az iróniát erős gúnynak is szokták nevezni, hát hogyan is élhettem volna és élhetek most is erős gúny nélkül. Bizonyos értelemben az irónia színlelés is, hát bizony az életem át van szőve, ha akarom, ha nem, színleléssel.  És az irónia tagadás is, mégpedig állítás formájában. Hát minduntalan állítanom kellett azt, amit különben tagadtam, és most is állítanom kell, illetve kellene, mert ilyen viszonyok között élek.

 T. Á.: Ugyanakkor Ckóról a regény második felében az derül ki, hogy belül éppen hogy nem ironikus, hanem küszködő, az életet, a dolgokat komolyan vevő ember. Ez nem teszi ellentmondásossá a karakterét?

 B. Gy.: Az irónia nézetem szerint nem ellentétes azzal, hogy komolyan is vegyük a dolgokat, különben az irónia  igen komoly alapállást takar, és különösen nem ellentétes a küszködéssel, hiszen az iróniát sok esetben éppen küszködés hozza elő,  a küszködést ellensúlyozva, hogy ne  rokkanjon bele az ember.

T.Á.:  Ckó alakja és élettörténete – mutatis mutandis, más kulisszák között és más fordulatokkal – hasonlít előző regényed, a   kétkötetes V. és Ú.  egyik főszereplőjéhez, a szociológus alakjához és fejlődéstörténetéhez. Mindketten a bolsevik rendszerrel szemben álló, ám életük jelentős részét abban leélő, a demokráciában meg csalódó, így kényszerűen kívülálló, belül viszont folyton változó karakterek. Nem jelent ez rejtett önéletrajziságot?

 B. Gy.: A regényírók többsége, tapasztalatom szerint, szereti azt nyilatkozni, hogy minden egyes szereplője kitalált figura. Ez igaz lehet a sokkal korábbi  írók alkotásaira, vagy jelentéktelenebb szerzőkre, de modelljük persze akkor  is  volt, kellett, hogy legyen, mert nem lehet kitalálni azt, amiről a fejünkben nincs semmi. A modernebb regényirodalom legjelesebb szerzői azonban önmagukat írták, önmagát írta Proust hatalmas regényfolyamában, önmagát Musil a Tulajdonság nélküli ember-ben, önmagát Kafka, és folyton önmagát írja Bernhard és Sebald, ha persze nem is tényszerűen. Létezik persze más regényírói vonulat is, amikor a szerző részletesen és mélyen utána néz, akár egy tudományos kutató, a leendő anyagának. A regényeimben ez a két vonulat találkozik, bizonyos mértékben és értelemben önmagamat írom – azt is mondhatnám, hogy kitalálom önmagamat, és ez a jó kifejezés  –, másrészt viszont igyekszem alaposan utána nézni a tényeknek, hogy aztán azokat fikciósítsam.

 T. Á.:  A nagyregényírás, a tiedé különösen, némileg hasonló mesterség a fényképezéshez: képek sorozatával mutatja be a kort és a figurák életét. Ugyanakkor van a regényedben egy játék azzal, hogy mennyi a valóság a felmenők életéből és mennyi az, amit Ckó képzel el belőlük. Ez tipikus írói attitűd. Amikor azt írod egy helyen, Ckó szájába adva, hogy „a Monarchiában élek és fényképész vagyok (…) nem is egyszer képzeltem el ezt” – szinte ugyanezt magadról is elmondhatnád, így: „a XXI. század Magyarországán élek és író vagyok,  nem is egyszer képzelem el ezt”?

B. Gy.: No ez aztán igen nehéz kérdés.  A mai Magyarországon írónak lenni, maga a kihívás. A politikát nem érdekli az irodalom, illetve érdekli, ha behódol és a szekerét tolja. Alapjában véve kétféle irodalom létezik  nálunk manapság, jól tudjuk, nem én fedeztem fel, a már említett szolgáló, óriási pénzekkel  kitömve,  és egy másik, amely csupán esztétikai értékekre figyel, illetve mer kritizálni, és erre pedig nincs pénz, pontosabban egyre kevesebb van, és a tendencia az, hogy egyáltalán nem is lesz. A jövő sötét, de persze már a jelen is az. Hozzáteszem még azt is, árnyalva a képet, hogy azok az irodalmi művek, amelyek nem a nagyközönség ízlését tükrözik, nem élnek meg a piacon, tehát félő, hogy egyre kevésbé tudnak megjelenni. Az írók nagy többsége küszködik. Mecénás nincs. Úgy látom, szomorú jövő elé nézünk.  

           

 A szerzővel  a 168 Óra is készített interjút. (Sándor Zsuzsanna: „Záróképek. Az önfelszámoló értelmiség”. 2016. június 30.)

 (…)

S. Zs.: A „Ckó” is robosztus családregény: egy polgári értelmiségi, művészfamília nemzedékeinek sorsát követi a századfordulótól a rendszerváltás utáni évekig. Rendkívül olvasmányosan mutatja be a különböző történelmi korszakokat is. A honi politika képtelen szembenézni a múlttal. Az irodalom vállalja magára a feladatot?

B. Gy.:  Az irodalom egyik legfőbb küldetése megmutatni, amit a politika inkább elrejteni, elhazudni akar. A regény a társadalom megismerésének legfontosabb, pontosabban legőszintébb  eszköze, épp ezért alapvetően erkölcsi műfaj.

(…)

S. Zs.:  Forradalmak és ellenforradalmak követik egymást a regényben, majd megtorlások, börtönök, ám az új hatalmak vezetői épp olyan kegyetlenek és igazságtalanok, mint az elődeik. A diktatúrák módszerei változnak, az elnyomás nem.

B. Gy.: Az én értelmezésemben a forradalom és ellenforradalom működése ugyanaz: mindkettő az erőszakról szól, véres megtorlásokról, az emberek ideológiák kiszolgálóivá, áldozataivá válnak. A fotográfusdinasztia tagjai azonban megpróbálnak ideológiáktól mentesen, saját polgári értékrendjük alapján élni.

S. Zs.: A mű egyik legfontosabb kérdése: lehet-e autonóm értelmiségiként, független művészként létezni és alkotni elnyomó rendszerekben?

B. Gy.: Fotográfus hőseim ebben mindig kudarcot vallanak, mégis feszegetik szabadságuk határait. Olykor ironikus, provokatív képeken figurázzák ki a hatalmat. 

 (…)

S. Zs.: Beszél a mindent elárasztó korrupcióról, a tömeges elszegényedésről, a szellemi élet elsivárosodásáról, a celebvilág szánalmas tündökléséről. A regény záró képei azt üzenik: sem a társadalom, sem a művészet nem lett szabadabb.

B. Gy.:  Ami azért is fájdalmas, mert a rendszerváltás idején nagyon sokan küzdöttünk azért, hogy Európának ebben a régiójában is ugyanolyan liberális demokrácia szülessen, mint Nyugaton. Néhány volt szocialista országban ez többé-kevésbé megvalósult. A demokratizálódás nálunk sikerült a legkevésbé.

S. Zs.: Az okain is tűnődött?

B. Gy.: Nem foglalkoztam ezzel a regényemben. De tény, Közép-Európában sehol nem jött létre olyan politikai alakulat, mint a Fidesz, sehol nincs olyan vezér, mint Orbán Viktor, aki a személyi kultuszát építve rátelepedett az egész országra. Mindent ő irányít, minden vezető posztra egykori kollégiumi társait, vagy későbbi barátait nevezte ki.

(…)

S. Zs.:  „Magyarország kicsiny, beszűkült, elképesztően előítéletes ország, ami az értelmiség miatt is így van, mert az is ilyen. Annak a népnek, amely boldogtalan és elégedetlen, amely utálja a demokráciát, megveti, lenézi, annak vezér kell, hát most megválasztottak egyet, aki a hatalom érzetét a bosszúállás öröméből vezeti le. A demokrácia máris romokban” – ezt ön mondta 2010-ben.

B. Gy.:  Pedig akkor még csak pár hónapja voltak hatalmon Orbánék. Még nem lehetett tisztán látni, hova vezet majd a demokratikus jogállam lebontása. Az értelmiség, mármint a jobboldali, aktívan részt vett a demokrácia felszámolásában vagy, baloldaliként, tétlenül nézte. A jobboldali és szélsőjobboldali aljas ideológiákat is értelmiségiek terjesztik. Létrehozták saját közösségeiket, médiájukat, kutatóintézeteiket. A liberális oldalhoz, illetve a baloldalhoz tartozó értelmiség meg passzív, még a saját táborukkal, egymással sem szolidárisak, ahol csak lehet, igyekeznek egymást fúrni, kiszorítani. Az önmagát liberális demokratának tartó értelmiség önfelszámoló lett. A hazai szellemi légkör mérgezett. A jelenlegi hatalom már csak ezért is hosszú távra kényelmesen berendezkedhet.

Különben a Berkovits életműt összefoglalóan Spiro György ismertette a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a szerzővel beszélgetve,  2014 tavaszán.

Magyar látvány

Átírta két színdarabját, az Abreált, szigorúbb szerkezetbe ágyazva, új címet, Százéves táncosnő, adva neki, és az előző változatnál sokkal kiemeltebben hangsúlyozva azt a két motívumot, amelyre a darab épült, miszerint a százéves táncosnő úgymond élve temette el férjét, amely persze semmi más, mint a zsidó sors metaforája;  és szintén jobban hangsúlyozva, hogy a szintén táncosnő, nyolcvan éves lánya politikai parancsra, felsőbb utasításra vált el a férjétől,  mert ha nem teszi, akkor mindent kockára tesz, az életét is. Mindezt persze értetlenül fogadja darab többi szereplője, gyerekek, és unokák, és nem is hiszik el, mivel ők más korban születtek, illetve szörnyülködnek anyjukon, nagyanyjukon, dédanyjukon.  

Átírta a Gabes és Gy. Bencét is, színpadszerűbbé téve, Maffiózó és a túsz címen, és sokkal kiemeltebben rámutatva, hogy a többszörös gyilkos maffiózó, aki háborítatlanul éli a milliárdosok életét, egyszerűen fogva tartja, túszként, a valaha neki tanácsokat adó értelmiségit, és gúnyosan kifejezi, hogy tulajdonképpen egy panoptikumba zárta, mert manapság egy értelmiségi csak  panoptikumba való.

De az újraírásokkal sem ért el sikert a színházaknál.

 Megjelenés előtt áll újabb esszékötete, Magyar látvány címen, amelyben összegyűjtötte előző esszékönyveinek jelentősebb darabjait is, az újak mellett.

A különböző esszék címei is sokat mondanak: Két magyar történelem - (Apám és apósom); Röpirat a 89-90-es változások utáni politikai szellemről; Ha én bohóc lehetnék; Tűrőképességem nyugat-eurázsiai fakír; Vagyok civil esetleg remete; Jómagam a szabados valaki; A nagyvárosi civilizáció a zajszenny kultúrájában; Budapest és a zsidó arc; A terrorista, a lázadó és a felhőkarcoló; Korszakváltozások, új kezdetek – egy ábránd; A szex és a biohatalom; A feje tetejére állított kulturális piramis; A politikus, mint álca, képmás és bélsár; Egy eltűnőben lévő világról értekezve; Magyar látvány; A brit gyarmatosító és a szovjet gyarmatosított - (Nagybátyám és jómagam);  

 Miről szólnak?

Amikor a szerző az apjáról és az apósáról ír, hangsúlyozza, hogy mindketten rendkívül érdekfeszítő életpályát futottak be. Tulajdonképpen a sorsukról számol be, pontos tényszerűségében, ezek a tények szinte hihetetlenek, és ha úgy tetszik, akkor nevezhetjük ezt a két szereplőt a magyar XX. századi történelem két megkerülhetetlen, emblematikus alakja típusának. Az egyik kispolgári származású polgár, velejéig az. A másik parasztszármazású értelmiségi. Érinti őket az említett század csaknem  minden pokla.

Egyes szám első személyben írt négy történetének ő a főszereplője, a szerző. Fő témájuk, hogy ezzel az egyszerű szóval fejezzük ki: a kicseszés. Az erre való reakciója Berkovitsnak igen radikális, és segítségül hív igen-igen radikális szerzőket is, akiktől idéz, mint Nietzsche, az író Bernhard és Joyce, valamint a Szabad ötletek jegyzéke József Attilája.

Elmélkedik általában a városról,  mint olyanról, a városi élet sajátosságairól, elsősorban Budapest tekintetében, felhozva példáknak azokat a városrészeit, ahol  lakott. A zajra koncentrál, amely egyre nagyobb és kínosabb probléma egy nagyvárosban, és elmeséli, hogyan küzdött a zajártalom ellen, különös kalandokba bonyolódva. Néhány alcím: neurózisaink oka; belegyökerezve a térbe; a város, mint szellemi erődítmény; negatív pszichoterapikus hatás; hangtompítani a fúrógépet.  

Azt is bebizonyítja, hogy jelen pillanatban már a tömegkultúra vagyis a szórakoztatóipar a feje tetejére állította a kulturális piramist, tehát a pop-kultúra hívei azt gondolják, hogy ők vannak a csúcson, és lenézik a kevesek élvezte komoly kulturális javakat, azt is gondolva, hogy megtehetik. Eddig ugye azok is, akik nem éltek az úgymond magas kultúra igézetében, mégis elismerték, hogy az van a csúcson, a magas a magasban, vagyis az, amit ők elutasítanak. Ez változott meg. Berkovits beszél például a nyilvánosság különböző fokozatairól, a közérthetőség terrorjáról, vagy a tömegkultúra agresszivitásáról.  

Egy könyvről, a Zsidó Budapestről szólván elmereng a szerző a zsidó másság létező problémájáról. Értelmezése szerint ez a másság lehet tény, lehet eredet, lehet érzület, lehet metafora, lehet bűn-hődés, lehet aura, lehet khóra. Felhozza, hogy az ő zsidósága tulajdonképpen miben is gyökerezik, és nem tud rá mást választ adni, csak az úgynevezett khóra alapján, amely azt jelenti, hogy semmi és mégsem semmi, az ő zsidósága is ilyen.

A 2001 szeptember 11-én megtörtént megrázó terrorista merénylet kapcsán elgondolkozik a mértéken és a mértéktelenségen. A terrorista a mértéktelen, és vele ellentétben állítva felhozza a lázadót, ugyanis lázadni mindig szükséges, de lázadóé mérték, és ez igen nagy különbség a terrorista és a lázadó között, nem szabad őket összetéveszteni. Hozzáteszi azt is, hogy a terrorizmus szörnyűségei nem szüntethetik meg a lázadást, mert azért ember az ember, hogy lázadjon, de a lázadás nem lehet terror. Két jó ismerősét hozza fel példának, az egyik terrorista lett, a másik maradt lázadó. Aztán beszél a lerombolt felhőkarcoló jelképiségéről is.

Ábrándozik Berkovits olyan korszakváltozásokról, amelyekről csak ábrándozhat, és legfeljebb csak prédikálhat róluk. Alcímei közül párat felsorolunk, amely a témákat is jól  mutatja: A szép, az igaz meg a pénz; Régi és új tettesek meg áldozatok; Érték és erény; A nem szupermen szuperember; Művészi kormányzásról elmélkedve; Politikától mentes politika.

Végigtekint az egyik írás a különböző történelmi korszakok szexuális szokásain, törvényszerűségein, hogy végül a témában legkompetensebb  Foucault által használt biohatalom fogalmánál kössön ki, vagyis annál, hogy a mindenkori hatalom minduntalan bele akar avatkozni és bele is avatkozik a szexualitásba, mert úgymond normalizálni szeret.

Kifejezetten utálja a politikusokat, főképpen az élpolitikusokat, akik álcázással verik át a választópolgárt, sőt magukra veszik, persze hiteltelenül, hazug módon közönségük képmását. És olyan radikálisan ítéli el őket, akár Canetti, aki bélsárnak nevezi a hatalmat gyakorlókat, Berkovits is átveszi, ő is bélsárnak titulálja őket.

Elemzi  Bruno Latour világhírű könyvét a Sohasem voltunk moderneket, kihegyezve Latour egyik témájára, arra, hogy kétségbe vonja a hagyományos értelmiségi kritika érvényét, mert ez a kritika hiteltelen lett Latour szerint, ugyanis képtelenné vált a leleplezésre, pedig, mint Latour írja, válság van, a modern világ válsága, tudniillik átláthatatlanná vált eme világ működése, tehát elkelne egy hiteles kritika, azonban ilyen nem létezik. Ezt Berkovits is elismeri. Azonban bár elhiszi Latournak, hogy egy eltűnő világban élünk, de azt nem tudja Berkovits pontosan, mert szerinte nem fejti ki Latour eléggé, hogy miért, annak ellenére, hogy a könyv eléggé kimerítően elemzi a témát. Azzal záródik ez az esszé,  hogy boldog volna Berkovits, ha tudná, miért tűnik el ez a világ, ha csak részben is tudná, de nem tudja, a könyvet elolvasva sem.

A címadó esszében a szerző leírja Ferenc József magyar királlyá koronázását, Kun Béla május elsejei ünnepségét, a Horthy Miklós-féle Hősök Emlékkövének avatását, Rákosi egyik április negyediki felvonulását, Kádár nevezetes 57-es május elsejei ünnepségét, Nagy Imre 89-es újratemetését, és a 2006-os utcai megmozdulásokat, amelyet puccskísérletnek tart. Roppant gondot fordít arra, hogy milyen volt akkor a ruhadivat, ez ugye ironikus gesztus.  Bizonyos értelemben u-chronia ez az írás, az u-topia párja: leírás arról, ami nem úgy történt, de azért  csak bizonyos értelemben nem úgy, mert több dolog úgy történt,   ahogy  leírja, ha nem is  minden, a többi sejttetés. 150 év magyar történelme, és hét élpolitikusának pályája és sorsa, figyelemreméltóan tálalva.

Ahogy kezdte Berkovits ezt a kötetet, úgy fejezi be: két sorssal, életpályával. Nagybátyja Kenyába került, a modern Nairobi egy részét, mint építészmérnök, ő tervezte és építette. Bemutatja az író a nagybácsi és felesége gyarmattartó mentalitását, mert brit gyarmatosítóként viselkedtek, magyar létükre, hozzájuk már nem ért el a kolonialista diskurzus, de ha elért volna, akkor is visszautasítják. És aztán történetekben jeleníti meg Berkovits,  hogyan vészelte ő át, saját maga, jellegzetes, érdekfeszítő  eseményekbe  ágyazottan, hogy  tulajdonképpen ötven éves koráig egy szovjet gyarmaton élt. Kitér arra is, hogy a szovjet gyarmatosítással szemben nem alakult ki antikolonialista diskurzus, és furcsállja, hogy a magyar közvélemény úgy tesz, mintha sosem élt volna egy szovjet gyarmaton, pedig szereti áldozatnak beállítani magát, de, úgy látszik, a szovjet által való letiprása, felháborító módon, nem vált számára áldozati szereppé.     

     „A szövegeim légkörében élek”

„Mi az az irodalmi légkör, amiben maga él?”, kérdezte Berkovitstól a már  említett, Amerikában élő irodalomtörténész, Marianna D. Birnbaum, több mint harminc éve, a Légereté interjúban, mire Berkovits azt válaszolta,  „nem élek irodalmi légkörben”. Ma sem válaszolhatna mást. Alapító tagja ugyan a Szépírók Társaságának, de egyetlen egy összejövetelükre sem ment el, nem érezte és érzi szükségét, abban a társulatban sem talált rá a közegére.

Különben is „a szövegeim légkörében élek”, mint megjegyezte.